Zoon Politikon

Orbán Viktor kevés rezsivel, pici bibliával, egy leheletnyi őszöddel, elmaradhatatlan székely viccel, és magához képest visszafogott víziókkal értékelt évet, és nyergelte fel a kampányménest.

Kezdjük a külsőségekkel. A miniszterelnöktől a ciklus során megszokhattuk, hogy öltözködése elegánsan unalmassá vált, sötétkék és fekete öltönyeit váltogatja fehér inggel és egyszínű, keskeny nyakkendővel. A parlamenti megválasztásakor és a lánya esküvőjén aranyszínű volt, a fontosabb beszédeinél (mint most is) narancs, de általában sötétkék. Megpróbáltak látványosan sok fiatalt ültetni a nézők közé, illetve érdemes még kiemelni, hogy Orbán mögött csak magyar zászlók voltak, amit ugyan megszokhattunk már, de jelentőségteljessé válik, ha összehasonlítjuk Gyurcsány Ferenc évértékelőjével, ahol egymást váltva, fele-fele arányban volt a magyar és az uniós zászló.

A beszéd székely viccel, és a kormányzati eredmények gyors tempójú sorolásával kezdődött, ami megadta a közönség számára a pozitív alaphangot.

Az első új elem az „új rendszerváltás” említése volt, időzzünk itt el egy kicsit, ha már Orbán Viktor is ennek szentelte beszéde első harmadát: a rendszerváltást (mármint a ’90-est) követő 20 évről beszélve a miniszterelnök egyenlőségjelet tesz a szocialista-liberális koalíciók és a kommunisták közé, ezzel erősítve azt az állítást, hogy ez volt a „posztkommunizmus” időszaka. És bár volt Fidesz-kormány ebben az időszakban, de az minden erőfeszítése és jóakarata ellenére nem tudta megjavítani ezt a „posztkommunizmust”: A beszéd úgy állítja be ezt az időszakot, aminek meg kell buknia, mert javíthatatlan volt, és semmiben nem volt jobb a kommunizmusnál.

Azzal pedig, hogy a korábbi (NER Nyilatkozatban is szereplő) forradalom, fülkeforradalom jelzők helyett a rendszerváltás szót használja, két dolgot ér el: egyrészt a 2010-es kormányváltást felemeli a nagy történelmi korszakváltások, különösen a ’89-’90-es rendszerváltás sorába, másrészt pedig visszafogottabb hangnemet alkalmaz, konszolidálja a szókészletét.

Ezzel egyidejűleg pedig Orbán Viktor meg is kezdte a 2010 utáni új rendszerváltás legitimálását, hiszen nem volt más lehetőség, „ha nem így teszünk, hűtlenek lettünk volna”. Ebből következően minden sarkalatos törvény, és maga az Alaptörvény is megkérdőjelezhetetlen, hiszen rendszerváltás után ez így szokás.

Orbán Viktor alá is húzza saját logikáját, mondván ez nem jogi kérdés volt, hanem erkölcsi. Ezzel pedig lesöpör az asztalról minden tényszerű kritikát, hiszen erkölcs kérdésében nem lehet vitatkozni, ennek a „rendszerváltásnak” a helyességét nem lehet megkérdőjelezni.

Az új rendszer pedig más, mint az előző, „ez már nem az az ország”. A miniszterelnök szerint ezt az országot az „erő”, „életerő”, „cselekvőképesség”, az „önbizalom” és a „hit” jellemzi, ezt jelenti a NER: „semmi hamis egalitarizmus”.

Orbán természetesen akkor van igazán elemében, ha előveheti a harcos mentalitást, és küzdhet. Nagyon ügyes eleme a beszédnek, ahogyan egyenlőségjel kerül a devecseri iszapkatasztrófa elleni küzdelem, a tavalyi dunai árvíz, és a brüsszeli bürokraták („londoni és brüsszeli jósdák papjai”) közé, elegánsan kifelejtve a sorból a tavaly márciusi hócsatát.

Persze ezt is lehet fokozni. Az új rendszerváltás előtti Magyarország a gyávaság (=gyengeség=bankárok=külföldi újságírók=nyugat=SZOLGAMENTALITÁS) országa volt, ezzel szemben ez már egy büszke és megfiatalodott ország. Orbán újra előveszi a csodafegyvert, miszerint a nyugat elkezdte a mi módszereinket másolni, tehát elismerte, hogy amit csinálunk az jó (ezzel együtt tett egy kissé veszélyes, és nem kifejezetten demokratikus utalást arra, hogy a cél szentesíti az eszközt, pontosabban: „mindegy, hogy fekete, vagy fehér a macska, csak fogja meg az egeret.”)

A beszéd utolsó öt percében a miniszterelnök lefékez és óva int: „csatát nyertünk, nem háborút”. Visszacsatol a beszéd elejére, újra felsorolja a sikereket, de mindenhol hozzáteszi, hogy lehetne több és jobb. Az évértékelő végkicsengése pedig egyszerre harcias, mint eddig, de konszolidáltabb is a ciklus közepét jellemző beszédeknél: Háborúzni kell, de ez a háború a védekezésről szól, meg kell védeni az eddigi eredményeket.

Az összbenyomásom az, hogy Orbán nem különösebben mondott újat, inkább keretbe foglalta az eddigi kormányzati teljesítményt, legitimációt teremtett a nagy átalakításoknak, közös logikai mederbe terelte a négy év eseményeit, rendezte a sorokat, és ráfordult a kampányra. Mondott ennél tehát jóval erősebb beszédet is már, de mivel minden létező közvélemény-kutatásban behozhatatlan előnye van a kormánypártoknak, így a konszolidált, visszafogott kommunikációval bukhatnak a legkisebbet, kockáztatni meg nincs miért.

Ugyanez számokban: három bibliai utalás, három vicc, hét rezsizés, és két keleti utalás. 

A választások közeledtével szokás mérleget vonni az elmúlt négy év történéseit illetően. Ennek kapcsán újra megpróbálom valamilyen logikai keretbe, értelmezési tartományba szorítani a második Orbán-kormány munkáját. Az előző próbálkozásaim során elég sokszor tévedtem, de hát így jár az, aki úgy akarja megérteni a politikát, hogy nem ül benn a kormányüléseken.

A kormányzás logikáját-irányát-céljait vizsgálva alapvetően öt nagy irányt véltem felfedezni, ezek a következők:

1. A stratégiai célok és értékek első csoportja a centralizáció kérdéskörébe tartozik. Könnyen megfigyelhető, hogy Orbán Viktor kormánya szembement az azt megelőző időszak alapjaiban liberális, decentralizált, szubszidiárius államszervezési elveivel. Ez azért is érdekes, mert ezek az elvek a kormányzás különböző területein (térbeli gondolkodás, államigazgatás, közigazgatás, költségvetés, különböző szakpolitikák) a rendszerváltás utáni első (a jogállamiságot helyreállító) törvénykezési hullám részeként kerültek a magyar politikába, és azóta többé-kevésbé konszenzus volt abban, hogy ez az irány helyes (elsősorban az ország euro atlanti csatlakozása miatt). Ezzel szemben azt tapasztalhattuk, hogy a fent felsorolt területeken a kormány igyekszik kiterjeszteni a hatalmát, a döntéshozói, mérlegelési jogköröket egyre hangsúlyosabban saját magának és egy elit körnek (például a Miniszterelnökség stratégái számára) próbálja megtartani, a konzultáció, vagy bármilyen más külső vélemény igényének látszata nélkül.
   
   
   
2. A centralizációval szorosan összefügg a másik fontos motívum: az államosítás, az állami szerepvállalás látványos növekedése. Ez bizonyos szempontból az előzőt meghaladó/kiegészítő kérdéskör. Azt vehettük észre, hogy az állam a jogkörök és döntési szabadságok megkurtítása mellett, mint tulajdonos is előtérbe kerül. Ennek első, igen látványos eleme a magánnyugdíj-pénztári pénzek államosítása volt, ez bizonyos szempontból a rendszer próbájaként is szolgált, hiszen mérni lehetett, hogy mennyire zavarja a választópolgárt, ha évtizedes megtakarításait ellopják. Semennyire. Aztán láthattuk, hogy az állam magához vonta a közoktatási intézményeket, határozottan belép a bankrendszerbe (Takarékszövetkezetek, illetve a Raiffeisen majdnem-felvásárlása), a közműszolgáltatók államosítása, illetve a piaci szereplők fokozatos kizsigerelése, stb.
   
   
   
3. A harmadik ilyen központi elem, ami a fentiekkel összecseng, az a „kultúra államosítása”, új, kormánybarát kultúra-, történelem-, társadalomszemlélet kialakítása. Itt is sorolhatnánk a példákat: szoboravatások, Trianon-emléknap, Nyirő-újratemetés, Wass Albert és a Horthy-korszak újraértelmezése, a tankönyvek újraírása, a Marx szobor a Corvinuson, a német megszállás emlékműve, a Magyar Művészeti Akadémia, a Nemzeti Színház, stb, stb. Mind közül talán ez az elem a legveszélyesebb. Ugyanis a kultúra államosítása, illetve bármilyen utalás, amely azt sugallja, hogy az állam állást szeretne foglalni abban, hogy mi a „szép” és „értékes”, súlyos demokrácia-deficitet feltételez.
   
   
   
4. Szintén említésre érdemes az új gazdasági centrumok létrehozása, megerősítése. Ez a pont az előzőekkel ellentétben sokkal inkább reálpolitikai, mint ideológiai alapú. Egyrészt nyolc év ellenzékiség drága dolog, több népszavazási kampányt, nemzeti konzultációt kellett ellenzékből lefolytatni, ráadásul a két elvesztett választás többmilliárdos kampánykiadásai után is valakinek állnia kellett a számlát. Egy ponton túl pedig nem lehet eladósítani a pártot, ekkor jöttek újra szembe az olyan készséges vállalkozók, mint Nyerges Zsolt, Simicska Lajos, vagy Széles Gábor, akik így-úgy meghitelezték ezeket a kiadásokat, most pedig nyújtják a markukat. Másrészt pedig földpályázatokkal, illetve trafikokkal több ezer embernek lehet évtizedes egzisztenciát biztosítani, amiért cserébe, ahogy a Tanúban mondják „majd egyszer még kérünk magától valamit”.
   
   
   
5. Külpolitika. A magát egyértelműen Nyugat-Európa felé elkötelező elmúlt húsz évvel ment szembe ezen a téren Orbán Viktor és kormánya. A kínai együttműködés sajnos súlyos kudarc volt, hiába térdeltünk le és bújtunk latexba, nem kértek belőlünk: egyszerűen lekéstük a kínai külgazdaság azon időszakát, amikor a térnyerésért cserébe bárhol és bármennyit hajlandóak voltak befektetni. Talán ez az a terület, ahol a reálpolitikai érdek és az ideológiai értékek a legerősebben összecsapnak: az erős kereszténydemokrata gondolkodás ellenére állunk ki Azerbajdzsán, vagy a török, esetleg orosz demokrácia mellett. Az Európai Unióval szemben távolságtartó, kritikus magatartás és a „keleti nyitás” azt sugallja, mintha Magyarország a középkori híd-jellegét szeretné visszaállítani.

Ezek voltak tehát azok a szimbolikus erejű, egymással összefonódó elemei a második Orbán-kormánynak, amelyeket én stratégiai fontosságúnak érzek. Összességében láthatjuk, hogy a kormányzat mindenhol új irányokat és célokat szabott meg, amelyek számos esetben nem várt mellékhatásokkal jártak, ezért sok esetben a kormányzás kényszerpályára szorult, finoman fogalmazva „kreatív” megoldásokra kényszerült. Ezért érzem azt, hogy minden más, beleértve a rezsicsökkentést is, csak politikai kommunikáció vagy ad-hoc döntéshozatal volt, ami vagy jól sült el, vagy nem. 

Plankó Gergő írt egy cikket a minap, amiben nagyon érzékletesen vázolta fel, hol tart a Szocialista Párt, mire vitte az „új nemzedék”. Abból az írásból több dologra is lehet következtetni.

Ha Plankó Gergőnek igaza van, akkor ad1:

A párt 2010 utáni egyben tartása és megfiatalítása korántsem volt akkora eredmény, mint amekkorának azt többen (köztük egyébként én is) hitték. Ez a „siker” sokkal inkább két tényező együttes hatásának köszönhető. Az egyik, hogy a szocialistákra is igaz a „too big to fail” tétel, tehát hogy egy ekkora konglomerátum, mint az MSZP képtelen ennyi idő alatt megszűnni, túlságosan be van ágyazva a politikai és gazdasági alrendszerekbe, egyszerűen túl sok embernek fűződik érdeke hozzá. A másik ilyen fontos tényező pedig az volt, hogy a párt erős emberei is belátták, hogy nem lehet megúszni a fejek hullását, és még mindig az a legegyszerűbb, ha szó nélkül beállnak e mögé a D’artagnan szakállas kisfiú mögé és reménykednek, hogy az ő fejük majd a helyén maradhat, esetleg utazhatnak Brüsszelbe héderelni négy évet. Már csak azért is volt a részükről logikus az első önjelölt vezetőt követni, mert mind átélték a miniszterelnök-keresés borzalmasan kínos heteit.

(Itt persze adódik a kérdés, hogy ha a politikusok a saját fejüket féltik, akkor miért nem Szanyi Tibor lett a pártelnök, akiben valószínűleg kevesebb rizikó lett volna, mint Mesterházyban. Arra azonban emlékezni kell, hogy „ezek tényleg ennyire hülyék”, és tényleg ennyire naivak.)

Illetve ad2:

A baloldal úgy en bloc retteneteset fog bukni tavasszal, jó esetben a 2010-es eredményeket ismétli meg, amivel megindul a totális szétesés. Egyedül Gyurcsány Ferenc és a köré csoportosulók tudnak majd 2015 után is érdemi (5-8%-os) támogatottságot felmutatni, mert ő az egyetlen olyan politikus a baloldalon, aki még mindig meg tudja szólítani a választókat, ráadásul ő potenciálisan két másik szereplőre is tud majd mutogatni, mint az elmaradt összefogás gátlóira. Ami viszont ennél is nagyobb baj, hogy nincs következő baloldali politikusgeneráció. Reálisan nézve minimum két cikluson keresztül nem lesz klasszikus baloldali politikai erő az asztalon.

Ebből pedig az következik, hogy:

Lesz rengeteg politikailag elárvult, a baloldali demagógiára kifejezetten, és a szalonrasszizmusra átlagosan fogékony szavazó, aki bárkire szavaz, aki nem Orbán Viktor. Itt értelemszerűen a Jobbik az LMP-nél jobb pozícióból indul, és ésszerű középre húzással akár 20-25%-on is stabilizálhatja magát. Emellett (ha túlélik 2014-et) Schifferék számára is könnyebb lesz szavazatokat szerezni, optimistán gondolkodva akár 15%-ot is elérhet a párt. Persze sokan inkább otthon maradnak majd, de ennek ellenére is komoly lehetőségeket rejt a két új párt számára ez szcenárió, mert ki kell mondani, hogy a volt MSZP szavazók közül bizony sokan már nem lesznek köztünk a következő, pláne az azutáni választásokon, a fiatalok rendszerellenes és politikusellenes attitűdjére pedig lehet majd építeni.

Ami a rossz ebben az egészben:

Könnyen elképzelhető a 2022-ig tartó Fidesz kormányzás.

Ami a jó ebben az egészben:

Az, hogy a politikai rendszer megújítása csak és kizárólag ezen az úton lehetséges. Csak akkor lesz széleskörű attitűdváltás a politikában, ha az elmúlt húsz évet uraló politikai elit eltűnik. Ennek pedig két módja van: az egyik, hogy felkoncolunk minden politikust az elmúlt húsz évből, meg amúgy mindenki mást is, aki rájuk szeretne jövőre szavazni, a másik meg, hogy várunk, és megpróbálunk normálisak maradni, meg a gyerekeinket is arra nevelni, hogy legyenek normálisak, aztán egyszer csak majd mi leszünk többen.

A magyar politika egyik sajátossága, hogy döntő többségében csak kommunikációból áll, aminek legfőbb oka a társadalom demokratikus politikai szocializációjának teljes hiánya. Tehát a társadalom nem reális és számon kérhető szakpolitikát vár el, hanem hitet, víziót, és jelszavakat, ami mögé be lehet állni, zászlókat, amiket vinni lehet (ezzel összefüggésben az úgynevezett politikatudomány hihetetlen távolra került a reálpolitikától, de ez most mindegy).

Ezzel kapcsolatban gyakran lehet hallani/olvasni, hogy a jelenlegi kormányzat mögött álló szakemberek milyen briliáns módon bánnak a kommunikációval, hiszen számtalan reformmértékű átalakítást tudtak komoly ellenállás nélkül végigvinni. Elég csak az új Alaptörvényt, az Alkotmánybíróság átalakítását, az új felsőoktatási koncepció törvénybe öntését, a nyugdíjak államosítását, vagy a stadionépítési programot, esetleg az új választójogi törvényt említeni. És az, hogy mindezek után a Fidesz-KDNP még mindig stabilan vezet a mérvadó közvélemény-kutatóknál, valóban megsüvegelendő teljesítmény.

Azt is el kell ismerni, hogy a Békemenet menedzselése nagyon ügyes, én például a legutóbbi kisfilmjük láttán azonnal tudtam, hogy október 23-án hol a helyem. A plakátkampányaik, és hivatalos szlogenjeik is rendkívül jól találnak célcsoportot, elég a „Nem engedünk az IMF-nek”- kampányra, vagy a mostani jobbanteljesítősre gondolni.

Mindezekkel viszont erősen szemben áll valami. A Fidesz lépten-nyomon rengeteg bakit követ el. A szóvivők teljesítménye finoman szólva is arcpirító, Selmeczi Gabriella szerintem egy középszintű érettségin elhasalna nagyjából mindegyik tárgyból, ráadásul a kiflis incidens óta enyhén kínos bármilyen pékterméket is osztogatnia, mégis megtette. Hoppál Péterre olykor szavak sincsenek, általában nem hogy nem válaszol, de a kérdéseket sem hajlandó meghallgatni, ne adj’ isten megérteni. Legutóbb pedig Zsigó Róbert vétett érthetetlen hibát azzal, hogy a hivatalos eredmények kihirdetése előtt állt ki olyan számokkal, amiket valaki megtelefonált neki. Ezek mellett szinte eltörpül, mikor a helyi polgármester a Blikk kínos telefonos kérdéseit nem hallja meg, mert „rossz a vonal”.

Ezek alapján erős a gyanúm, hogy ez a kormányzati kommunikáció nem jó. Erős és agresszív, de egyáltalán nem annyira jó, mint amit a népszerűségi adatok indokolnának. Ebből pedig csak az következhet, hogy a „nem rossz” kormányzati kommunikációt egy értékelhetetlen, minden elemében gyenge ellenzéki kommunikáció tünteti fel ilyen jó színben. Mondom, mire gondolok.

A fentebb felsorolt kormányzati intézkedések közül egyetlen egy olyan sem volt, amibe az ellenzék bele tudott volna kapaszkodni. Az ellenzéki pártok közül nincs egy sem, amelyik akár néhány hétre is tematizálni tudta volna a közbeszédet. Se a trafikügyben, se a földpályázatok kapcsán, se a felcsúti, mezőkövesdi, vagy akármelyik stadion kapcsán, se a Közgéppel összefüggésben nem voltak képesek arra, hogy teleplakátolják az országot, hogy „BASZDMEG POLGÁR, EZEK LOPNAK MINDENT”. Bírósági döntés van arról, hogy választási csalás történt Baján, és ezek csak ülnek, mint a jó gyerekek, egymás taknyával játszanak, Rogán Antal meg szemrebbenés nélkül mondja, hogy egyrészt nem történt semmi, másrészt ez amúgy is legális lesz jövőre, úgyhogy kuss legyen.

Ezzel pedig az a nagyon nagy gond, hogy a jó kommunikáció egy internet által nagyjából lefedett, piaci alapú társadalomban csak és kizárólag pénz kérdése. Meg kell venni azt a 30-40 szakembert, akik kitalálják, hogy milyen hangon kell a választóhoz szólni. Az ellenzékben, különösen az MSZP-DK-EGYÜTT-PM összeborulásban pedig bőven megvan az erre elegendő néhány százmillió forint. Az, hogy ez mégsem sikerül, csak azt jelenti, hogy a pártokon belül egyrészt nincsenek letisztázva szerepek, másrészt úgy en bloc nincs valami nagyon rendben.
És az, hogy ez a „demokratikus alternatíva”, na ez a botrány.

Azt a bajai időközi választások, illetve a Magyar Szocialista Párt kongresszusa nyilvánvalóvá tette, hogy a jövő évi választásokon a győztes személye teljesen másodlagos kérdés. Ha újabb négy évre kap felhatalmazást a Fidesz, akkor a demokrácia új, amorf formája születik majd meg egy roppant céltudatos, oligarchikus rendszerben, ez lesz a „lejtő pálya demokráciája”. Ellenkező esetben, egy MSZP-Együtt-PM-DK koalícióval visszatérne a koncepciótlan, erőtlen, Nyugat-Európa felé mindenféle kritika nélkül vonzódó kormányzás, amit szintúgy senkinek sem kívánnék. A választások tétje tehát nem elsősorban ez. Ahhoz viszont, hogy meglássuk, miért kell valóban izgulnunk, érdemes két lépést tenni hátrafelé.

A rendszerváltozást követően a magyar politikában relatíve gyorsan letisztázódott a sikeres választási részvétel receptje, ezt fogjuk most végigvenni.  Egy pártnak számos alapfeladata van, én ezek közül kettőt emelnék ki most. Az első, hogy programmal kell rendelkeznie, tehát világos elképzelésének és tervének kell lennie azzal kapcsolatban, hogy egyes szakpolitikák terén milyen döntéseket hozna. Magyarországon ennek a komoly tervezőmunkát és háttértudást igénylő feladatnak az eredménye nagyjából a nyugdíjemelés – adócsökkentés - végtelen gazdasági növekedés háromszögben csapódik le, aminek gyakorlati következménye lesz a túlígérgetés politikája. És nagyon úgy tűnik, hogy felelőtlen, vagy félfelelőtlen ígérgetés nélkül nem lehet érdemi választási eredményt elérni. Ennek számos oka van, de ezekről majd máskor lesz szó. A tanulság tehát, hogy ha sikeresek akarunk lenni, ahhoz ausztriai életszínvonalat kell ígérni.

A másik alapfeladata egy pártnak, az az öndefiniálás. Kell egy olyan világos és egyértelmű ideológiát felépíteni, aminek a legfontosabb célja, hogy a pártot megkülönbözteti a többi párttól. Ez a feladat tehát arról szól, hogy a társadalomban meglévő nagy ellentétpárok mentén állást foglal az adott párt. Ezek lehetnek etnikai, vallási, nyelvi, megosztottságok, vagy ezek keverékei. A Magyarországon sikeres pártok alapvetően két törésvonal mentén elhelyezkedve tudtak sikert elérni. Az első, és komolyabb történelmi múlttal rendelkező, az a nyugatias-nemzeties ellentétpár. Ez magában foglalja a rendszerváltozás után újjáéledő népi-urbánus vitát csakúgy, mint a kommunista-antikommunista, egyházbarát-antiklerikális, liberális-konzervatív ellentéteket, vagy a feltétel nélküli kapitalizmus és az erős állami beavatkozás hívei közti vonalat.

A másik, ennél sokkal szerényebb múltra visszatekintő törésvonal a régi-új ellentétpár. Az ezt használó (új) pártok öndefiníciójának fontos eleme, hogy saját magukat a „régiekkel szemben” határozzák meg, fontos számukra, hogy ők a „rendszeren kívüliek”, az elégedetlenek, az „új utat” megtestesítők. Ez a törésvonal viszont múlandó: amint egy párt bejut a parlamentbe, ő is „régi” lesz, részévé válik a rendszernek.

Amennyire én látom, ezek alapján minden valaha volt releváns párt osztályozható:

Természetesen néhány pontosítást tennék: Egyrészt a törésvonalak egyik-, vagy másik oldalát érdemes skálaszerűen kezelni, tehát például az LMP nem annyira nyugatos, mint amennyire az SZDSZ volt, és a Fidesz nem annyira nemzeties, amennyire a Jobbik. Másrészt pedig a MIÉP természetesen nem „új” párt, de amikor még releváns tényező volt, erőteljesen használta a „más út” retorikáját. Ezen kívül érdemes még kitérni az MDF-re, mely 2006-ban szakított a Fidesszel, és saját jogon lett a törvényhozás tagja, amivel érdekes módon valósította meg a „parlamenten belüli parlamenten kívüliséget”.

Az elmélet nyilvánvaló vázlatossága ellenére rámutat egy nagyon fontos következményre, illetve vet fel néhány fontos kérdést. Az egyik következmény az, hogy ezeknek a formuláknak az alkalmazásával, és elégséges mennyiségű pénzzel szinte biztos a kedvező választási eredmény. A másik következmény pedig az, hogy a rendszeren kívüliség retorikáját eddig használó pártok nem tudtak huzamosabb ideig érdemi eredményeket felmutatni, köszönhetően annak, hogy az országgyűlési munka során nem tudták érvényesíteni „másságukat”, vagy nem tudták azt megfelelően kommunikálni. Az ebből következő kérdés pedig az, hogy a Jobbik és az LMP vajon képes lesz-e túllépni ezen a rosszízű hagyományon, és tagja tud-e maradni a Parlamentnek?

Ez pedig azért fontos, mert jelenleg a magyar politika megújítására csak ennek a két pártnak van reális esélye. 

Többé-kevésbé végükhöz értek az ellenzéki tárgyalások, legalábbis sokkal tisztább a kép abból a szempontból, hogy a magát „demokratikus ellenzék”-nek tituláló színes gyurmagömb milyen formában készül nekiállni a jövő áprilisi választásoknak. Mivel a legnagyobb utat Bajnai Gordon mozgalma tette meg, ezért érdemes megnézni, hogy miért tartott ez a hiszti majd’ egy évig.

Mivel már tényleg fogalmam sincs, hogy mi a pontos neve a pártnak/mozgalomnak/hobbikörnek, ezért Bajnai Gordonnal fogok rá hivatkozni. Úgy gondolom, hogy az egész huzavonának a hátterében egy nagyon elemi alapkonfliktus áll. Amikor Bajnai Gordon bejelentette, hogy visszatér a politikába,  két alapcélt fogalmazott meg, amivel merőben új politikai formációt helyezett kilátásba. Ezek a következők voltak:

1. A színre lépő politikai mozgalom nem csak a kormánnyal szemben definiálja magát, de távolságot tart az 1990-2010 közti időszak politikai elitjének minden tagjától (igaz, nem egyenlő távolságot)
2. A színre lépő politikai mozgalom meg fogja nyerni a 2014-es választásokat.

Az első pontban megfogalmazottakat korábban a Jobbik és az LMP is kimaxolta, de ők nem deklarálták célként a választási győzelmet (vagy legalábbis senki nem vette ezt komolyan). Nem nehéz kitalálni, hogy a két cél együttes teljesítéséhez az kell, hogy a politikai paletta többi gyűjtőpárti platformjától (Fidesz, MSZP) gyorsan és nagy arányban szívjanak el szavazókat. Utólag visszagondolva minimum ambiciózusnak tekinthetjük ezt egy olyan mozgalom részéről, melynek se politikusai, se bázisa, se aktivistái nem voltak, csak egy Bajnai Gordonja, akinek a megítélése azért korántsem annyira egyértelmű, mint amennyire azt a Szigetvári Viktorok láttatni akarják.

A két cél tehát a tavalyi év végére – idén tavaszra már láthatóan konfliktusba került egymással, és a Bajnai mögött álló okosoknak egy nagyon kellemetlen kérdésre kellett válaszolni: Melyik cél a fontosabb?

Ha az első, akkor a pártból nem marad más, mint az a szimpatikus, kövér kisfiú, akit tornaórán mindig csak szánalomból választottál be a saját csapatodba kidobósban. A baj viszont az, hogy ezt a szerepet az LMP többé-kevésbé már magára húzta. Ha a második cél a fontosabb, akkor viszont Bajnai Gordon hópihe lelke megszakad, mert politikusként kell majd viselkednie. Hát, Gordi, ez egy ilyen világ!

A kérdésfeltevés persze maximum költői lehetett, mert Magyarországon egy ilyen kontextusban az első cél mellett kiállni nem lehet.

Egyrészt azért nem, mert eddigre már túl sok embernek ígért Bajnai Gordon pozíciót, másrészt pedig azért nem, mert a magyar politikai kultúra olyan, hogy a választó katartikus élményre vágyik. Azt akarja, hogy legyen egy jó meg egy gonosz, egy hős lovag és egy rút sárkány, egy Messiás, akit imádhat, és aki megvédi őt a gonosztól, és diadalmaskodik mindenki feledt. Ez kódolva van bennünk, legalábbis többségünkben, ezért aki nem ezt a forgatókönyvet követi, az megy is általában a levesbe.

És bár szép volt az elképzelés, miszerint mindenféle konfrontáció nélkül, egyszerűen elsöprő népszerűséggel maga alá kotorja Bajnai az MSZP-t, a DK-t, meg mindenki mást is, innen visszatekintve ehhez azért ordas naivitás kellett (itt érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon az LMP-ből kiváló politikusok mégis mekkora rózsaszín ködben éltek, mikor ezt elhitték?). A választási matek persze rácáfolt mindennemű reménykedésre, és összeterelte a népeket. Így tehát egy konglomerátumban indul az MSZP, az MSZP-ből kivált DK, és az MSZP volt miniszterelnöke, Bajnai Gordon. A választások kimenetelét persze egyelőre értelmetlen megtippelni, de minimum nevetséges lenne, ha ilyen vargabetűk után a „demokratikus ellenzék” elhasalna.

A végére pedig egy jó tanács: Ha pártot alapít az ember, akkor nem árt okosan megválasztani a célokat. Egyrészt, ha az ember túl nagyot mond, akkor könnyen rabjává lehet a saját ígéretének, és miközben tartani próbálja magát hozzá, nevetségessé válik. Másrészt pedig korszakváltás nem attól lesz, ha valaki megnyer egy választást, hanem pont attól, hogy kiszáll a győzelemkényszeres politizálásból.

Németh Lászlóné a napokban azt mondta, hogy lehetségesnek látja a 30%-os rezsicsökkentést is. Azzal már foglalkoztam, hogy a háztartások állandó és közvetlen kiadásainak állami csökkentése miért jó eszköz: könnyen kommunikálható, látványos, és az ebből származó állami kiadások (tehát hogy a rezsicsökkentést így, vagy úgy, de az adózók fizetik meg) jól elrejthetők, illetve az ilyen populista, paternalista intézkedéseknek gyakorlatilag nincs politikai kockázata.

Mivel nincs politikai kockázat (hiszen marginális az a választói réteg, aki felismeri, hogy a költségvetés alapvetően nullaösszegű játék; ha az állam csökkenti a rezsit, akkor majd kevesebb jut játszótérre, vagy szúnyogirtásra…) nagyon könnyen ad sakkot az ellenzéknek egy ilyen lépéssel a mindenkori kormány. Éppen ezért érdemes megnézni, hogy hogyan reagáltak a pártok a Fidesz-KDNP pénzosztó akciójára:

EGYÜTT 2014 – PM: A választási szövetség felemás utat választott. „Fideszes rezsiátverés”-nek nevezte az intézkedést, Bajnai szerint pedig csalás a rezsicsökkentés. Ugyanakkor megjegyzik, hogy nem visszavonni kell ezt, hanem csak kijavítani. Alternatívaként lakáskorszerűsítési, energiatakarékossági felújítási programot indítanának. Vázlatosan közölt programjuk a magyar pártokhoz képest meglepően sok és értelmesnek tűnő konkrétumot tartalmaz. Illetve megjegyzik, hogy a kormányváltás óta a megélhetési költségek 16%-kal növekedtek, tehát nettó rezsicsökkentés nem is történt.

MSZP (és DK, ebben a témában fölösleges külön venni): Török Zsolt első mondata rezsicsökkentés ügyben az volt, hogy ők mindig is támogatták, meg is szavazták a parlamentben. Ugyanakkor az MSZP-s retorika központi eleme lett a témában az „igazságosság”, az igazságos rezsicsökkentés. Az EGYÜTT-tel együtt (érted, szójáték, együtt-el együtt) a lakások korszerűsítését favorizálják, főleg azért, mert a panelprogrammal kicsit ők is elmúltnyolcévezhetnek, csak a másik oldalon. Annyiban viszont túlmennek Bajnaiék reakcióján, hogy azonnal aláírásgyűjtésbe fogtak az alapvető élelmiszerek árának 22%-os csökkentéséért.

LMP: A zöldpárt képviselői a normakövetést választották: támogatják a rezsicsökkentést, és az MSZP kezdeményezését is. Nem lógnak ki az ellenzéki sormintából azzal sem, hogy egy 200 milliárdos zöld beruházási alap létrehozását szorgalmazzák, ugyanakkor az ő képviselőik nevezték a rezsicsökkentést „kormányzati látványpékségnek”, amiért jár tőlem a pirospont.

JOBBIK: A radikális (vagy nemzeti, vagy szélsőséges, vagy ezek tetszőleges kombinációja) párt egyrészt már szinte unalmas módon kiállt az energiahatékonyság fejlesztése mellett, és a többi párthoz hasonlóan a rezsicsökkentés elvi alapjait nem vonta kétségbe. Másrészt viszont még a kormányzaton is túltett populizmus terén. Itt van előttem a Hazai Pálya című Jobbik periodika aktuális száma, melyben a következő cím néz rám: „Lassan mondjuk: lesz még gázárcsökkentés! A Jobbik 30%-ot szorgalmaz.” A cikk további részében aztán főleg a Horn-éra alatti privatizációk felülvizsgálatát, elszámoltatását hirdeti, illetve a közműszolgáltatók nyereségét nevezi „luxusprofitnak” (éljen a verseny, ugye).

Összegezzünk!

Amikor elkezdtem gondolkodni ezen a témán akkor úgy hittem, hogy a reakciókat majd három részre lehet osztani. A pártok egy csoportja (hipotézisem szerint az LMP és részben az Együtt 2014 – PM) szembemegy a paternalizmussal, racionális és valós kritikákat fogalmaz meg, legalábbis bizonyos fokig. A pártok másik csoportja (előfeltevésemben az MSZP) köztes állásponton marad. Néppártként nem engedheti meg, hogy szembemenjen a pénzosztás pátoszával, és egyszerre próbálja majd meg kritizálni és támogatni is az ötletet. A pártok harmadik csoportja pedig (tehát a Jobbik), beteljesítve a Mudde által alkotott „populista jobboldali extremizmus” definícióját kiáll a rezsicsökkentés mellett, ugyanakkor elégtelennek tartja annak mértékét és a multik további szöges korbáccsal való ütlegelését szorgalmazza.

Be kell látnom, hogy tévedtem. Valószínűleg bennem is működik a vágyvezérelt gondolkodás, de azért néhány dolgot eltaláltam.

A valóság úgy alakult, hogy az elméletben felvázolt három csoportból csak kettő lett. Az Együtt és az LMP nagyjából úgy viselkedett, ahogy vártam, bár gyengíti a csoportok közötti választóvonalat, hogy minden ellenzéki párt energiahatékonysági, „zöld” lakásfelújítási programot szorgalmaz. Ami biztosan látszik az az, hogy ez a két párt kíván legkevésbé belemenni a túlígérgetés kampányába.

A másik oldalon pedig ott az MSZP (DK) és a Jobbik. Azért alkotnak külön csoportot, mert valamilyen szinten további (szintén populista és a legkevésbé sem előremutató) választ adtak a rezsicsökkentésre. Az első csoport pártjai részben racionális alapon kritizáltak, míg ez a két formáció (az energiatakarékosság mellett) megpróbálja túllicitálni a kormánypártokat.

Fontosnak érzem megjegyezni, hogy a két csoport között nem kifejezetten nagy a különbség, inkább csak jelképes, viszont mi másról szól a politika, ha nem a jelképekről?

Konklúzió most nincs, mert fölöslegesnek érzem, de három kérdésem azért akad:

1, Ha létrejön az Együtt – PM – MSZP – (DK) összeborulás, akkor vajon a két út közül melyik fog érvényesülni a továbbiakban?

2, Mi fog történni, ha a Jobbik (a választási győzelem esélye nélkül) belemegy a mostani kormányzattal szemben egy túllicitálós játékba?

3, Ha a második felvetés igazolódik, akkor hogyan fog erre reagálni a többi szereplő, felvállalja-e valaki a „józan ész” politikáját?

A választások még borzalmasan messze vannak, ezért a politikai napirendet manapság domináló ügyekből (vagy csirkecsontból, kávézaccból, akármiből) kiindulva felelőtlenség lenne bármit is tippelni. Ott van például a földbérletek esete, ami ugyan egy ideig kínos magyarázkodásra kényszerítette a kormányt, de összességében nem kavart túl nagy port, főleg ahhoz képest, hogy sokan „kormánybuktató erejűnek” titulálták akkortájt.

Éppen ezért én (nem először, és valószínűleg nem is utoljára) az ellenzéki mozgolódásokkal foglalkoznék most inkább, főleg azért, mert van ott csomó izgalmas dolog, amiről kevés szó esik. Rögtön érdemes azzal kezdeni, hogy magyar politikatörténeti unikum, hogy az MSZP-Együtt képében két nagyjából hasonló erőt képviselő párt birkózik egymással, akiknek egyformán szükségük van a másikra. Ez a tény pedig a különböző pozíciók elosztását (ami nyilván az együttműködési tárgyalások primer pontjai között szerepel) merőben befolyásolja.

Bár korábban azt írtam, hogy Bajnai jobb helyzetben van némileg, mert nincs rajta akkora nyomás, mint Mesterházyn, aki ha nem nyer 2014-ben, akkor szerintem a csukott ablakon fogják kidobni 10-15 jóbarátjával együtt, míg Bajnainak kisebb presztizsveszteség lenne egy közepes választási eredmény. Ezzel szemben az élet úgy alakult, hogy Bajnai visszatérése nem borította fel különösebben az erőviszonyokat, és az azóta látott tökölő, ködösítő, tények nélküli haknizás is inkább eltántorította a híveket, mintsem hozta volna őket. Tovább nehezíti a volt miniszterelnök dolgát, hogy két olyan társsal áldotta meg a sors Juhász Péter és Kónya Péter képében, akik nem csak, hogy politikailag totálisan inkompetensek, de még csak nem is próbálkoznak ezen segíteni.

Ezzel szemben a szocialisták olyan sikeresen építették fel Mesterházy Attilát, hogy félhomályban, kialvatlanul, szemüveg nélkül még én is elhiszem egy pillanatra, hogy ő az Igazi. A párt persze ugyanaz maradt, és egy esetleges 2014-es győzelem után egy szempillantás alatt térne vissza a 2006-2010 közötti időszak, de jó érzékkel nyúlnak a kampányeszközökhöz, ügyesen porolták le a szlogeneket, és elővigyázatosságból mind olyan feleséget választottak maguknak, akik kikerülik a vak komondort. Így tehát régi énemet meghazudtolva azt kell, hogy mondjam, hogy egy picivel ugyan, de jelenleg erősebb pozícióban vannak az Együtt-PM-KSÉR-TNVSA-RNKXCS-CMÁA összefogásnál (de nyilván nem annyira, mint azt a közvélemény-kutatások mutatják).

Itt tartunk most, amikor úgy tűnik, tényleg leülnek tárgyalni a felek, és mindenki szeretne valódi megegyezést kötni. Engem most leginkább a dolog kevésbé fontos, inkább bulváros fele mozgat meg, miszerint: ki lesz a miniszterelnök-jelölt? Ebben a kérdésben én három lehetséges választ látok, nézzük is őket meg egyesével:

1. Mesterházy Attila

PRO: Az összefogás legerősebb pártjának vezetője, aki sikeresen kaparta ki a szarból a szocialistákat a Nagy Összeomlás után. Az elmúlt bő fél évben hatalmas fejlődésen ment keresztül, már-már karizmatikus politikussá vált. A pártját remekül tartja egyben, nyoma sincs belső feszültségeknek.

KONTRA: RÖVIDÚJJÚ INGEK. RÁADÁSUL BETŰRVE. FRIZURA. POCAK. Mi a halál faszáért kell úgy kinézni, mint egy óvodásnak? mi lesz a következő, a kakaós palacsinta maradéka a szája szélén? Egyébként pedig hiába hozott bizonyos mértékű megújulást a pártba, még mindig nem tud kilépni a „szoci politikus” skatulyából, ő sem elég meggyőző a bizonytalanok számára. Még mindig nem eléggé vezér-alkat (ezt azért hangsúlyozom ennyire egyébként, mert a magyar választókban nagy a vágy a messianisztikus politikus iránt, valahol ezt úgy olvastam, hogy „a Nagy Emberre orientált magyar közvélemény”).

2. Bajnai Gordon

PRO: Mesterházyhoz képest nagyon megnyerő személyiség, menedzser típus, akit bármilyen szerepre könnyű eladni. Sportol. A politikán kívülről jött, tehát volt valaha valódi munkahelye valódi munkával. Kevéssé érdekelt a politikai játszmákban, nem szokása mindenhova a barátait ültetni. Tud öltözködni.

KONTRA: 2010 előtt szocialista miniszterelnök volt, könnyen rásüthető az elmúltnyolcév stigmája. Politikailag valójában tapasztalatlan és képzetlen. Gyenge szónok. Neki sem sikerült a bizonytalan szavazók terén áttörést elérnie. Mivel nem szeret a politikustársainak segíteni a lopásban, ezért a politikustársai sem szeretik őt annyira. Naiv.

3. Semleges jelölt, valószínűleg a PM-ből

PRO: Akárki ki is lenne, valószínűleg a múltja feddhetetlen, és baromi nehéz besározni. Kompromisszumos megoldás, amivel mindkét (nagy) fél elégedett lehetne. Új arc, aki egy jó kampánnyal sokkal többre vihetné, mint a fenti két jelölt. Ha PM-ből érkezik, akkor valószínűleg szakpolitikus, „szakértőként” eladható.

KONTRA: Nem lenne önálló politikai ereje, könnyen elveszhetne a nagyok marakodásában, vagy bábuvá válna rövid úton. A semmiből, gyorsan kellene felépíteni, mint hiteles vezetőt. Vezetői tapasztalata nincs, csak tippelni lehetne, hogy hogyan viselkedik majd.

(Én nagyon boldog lennék egyébként, ha ez a "semleges" jelölt egy nő lenne. Csak mondom, kedves Tímea...)

Megjegyzés: Azt is érdemes figyelembe venni egyébként, hogy bár a miniszterelnök személye a választók számára fontos, de a pártok számára a többi, mondjuk miniszteri helyek is fontosak, mert összességében akarnak minimum egyensúlyi helyzetre törekedni. Ezért könnyen előfordulhat, hogy mondjuk az Együtt beáldozza a miniszterelnöki széket, cserébe fontos miniszteri-államtitkári posztokat kap, amin keresztül kéjes mosollyal tudja majd Mesterházy Attila heréjét szorongatni, ha úgy adódik. Akárhogy is, nagyon érdekes sakkjátszmának nézünk elébe. 

A 2010-es választások óta többször lehetett hallani (részben mai kormánypárti retorikában), hogy a rendszer úgy általában megváltozik, megváltozott. A „rendszerváltás lezárása”, az „új fejezet”, és társaik mindennapos kifejezések voltak az eddigi kampányokban is, de most mintha a kívülállók is rákaptak volna ezekre a mantrákra. Az új alaptörvény, a kétharmados győzelem, és a neoweberiánus állammodell újrafelfedezése a neoliberálissal szemben mind azt sugallták, hogy itt bizony kifordult magából a világ. A kérdés az, hogy valóban ez történt-e?

Elsőként le kell szögezni, hogy a politikai rendszer, mint olyan számomra önmagában értelmezhetetlen fogalom. Annyira szorosan kötődik a társadalmi rendszerhez és a gazdasághoz, hogy a hármat külön kezelni nem biztos, hogy szerencsés. Ez a Nagy Rendszer egyben viszont talán könnyebben értelmezhető.

Másodsorban azt kell meglátni, hogy a Rendszer (tehát a politika, a gazdaság és a társadalom egyenként, és külön-külön is) folyamatosan változik. Ezt nem szabad úgy elképzelni, mintha a Rendszer 30 évig egységes lenne, majd megváltozna, és úgy maradna megint 30 évre. Hogy egy kicsit előreutaljak: a mai Rendszer úgy különbözik rengeteg mindenben mondjuk az 1991-es állapotoktól, hogy más tulajdonságaiban még mindig 1960-at idézi.

A történelmet valami alapján mégis korszakokra osztjuk, valami alapján mégis mondjuk, hogy hazánkban rendszerváltás volt, a XX. században például nyolc is. Itt jön a képbe a lényeg, az állampolgár szubjektív érzete. Fentebb mondtam, hogy a Rendszer folyamatosan változik, viszont ebből a közélet iránt nem annyira fogékony rétegek nem mindent érzékelnek. Akkor beszélünk tehát rendszerváltásról, amikor a Rendszer olyan elemei változnak meg, amik a társadalmat jobban érdeklik. Nézzünk néhány példát:

1991 és 2009 között 25 alkalommal módosították az alkotmányt, gyakorlatilag észrevétlenül, ellenben most a negyedik Alaptörvény-módosítás sokaknak vérlázító. De pont ez a lényeg, hogy a nagy korszakváltások valójában nem is nagyok, és olykor még csak nem is korszakváltások. Csak épp a Rendszer olyan részei változnak meg, amik az embereket jobban érdeklik.

Lehet mondani, hogy a pártrendszer megváltozott, hiszen kétharmados kormány van, az mégiscsak jelent valamit. Jelent, de nem sokat. 1994-ben is kétharmados kormány lett, meg is változott alapjaiban az akkori pártrendszer (ami ugye a politikai rendszernek is csak egy apró része, ami a nagy Rendszernek is csak alig egyharmada), de korántsem olyan irányba változott, ahogy azt akkor várták. A pártrendszerre is igaz, hogy folyamatosan alakul és változik, csak néhány változása szembetűnőbb, látványosabb, ezeket hívják korszakhatárnak, holott ezek a változások nem biztos, hogy önmagukban olyan nagyon jelentőségteljesek.  

1989-ben az egész világot a kommunista-antikommunista felosztás vezérelte, ezért tűnhetett (és tűnik most is) a politikai rendszer nem is olyan nagy ívű változása eget rengetőnek. A társadalom nagy változásként élte meg, hogy egy kommunista ország hirtelen antikommunista lett, de maga a társadalom valójában nem változott meg (elég csak arra gondolnunk, hogy 4 évvel a nagy változás után Horn Gyula (Horn Gyula, érted?!) kétharmaddal nyert).

Hiába hagytuk magunk mögött a szocializmust 23 éve, a mai napig jóléti sovinizmus és paternalizmus jellemzi a magyarok döntő többségét. Az úgynevezett modern jobboldali és modern baloldali pártok azon versenyeznek, ki tud alacsonyabb rezsit, és olcsóbb tojást ígérni, miközben a „verseny” a szitokszó, és a mutyi a normális.

1990-ben fontos volt, hogy többpártrendszer legyen, és demokrácia, azóta is mindenki a Kádár-rendszert sírja vissza. Most alkotmányos jogainak csorbításán van fenn akadva az, aki ezeket a jogait soha nem használta. Antidemokráciát és Viktátort kiáltanak, akik annyira européerek, meg demokraták, hogy adójuk 1%-át soha nem ajánlják fel, és civil szervezetnek még véletlenül sem tagjaik.
A Rendszer kétségkívül megváltozott. Egy szocializmusból két szocializmus lett. Most már van nemzeties szocializmus, kokárdás nyugdíjasoknak, meg van baloldali, európai szocializmus is, a Kálmán Olgás nyugdíjasoknak, tessék választani.

Áder János aláírta az alaptörvény negyedik módosítását, és hát lehet itt toldozni-foldozni a dolgokat, de nyílt és egyenes út épült a politikai diktatúra felé, lényegében minden fék és ellensúly lekerült a mindenkori kétharmados hatalomról.

Ez önmagában megdöbbentő, felháborító, hányingerkeltő, és rendkívül félelmetes. Ugyanakkor nincs benne semmi különös, már megint arról van szó, amiről nagyjából 1998 óta folyamatosan: a vitáról szól a politika, és nem a politikáról szól a vita.

 A mindenkori kormányzó pártok egyetlen célja az, hogy a saját hatalmukat a lehető legtovább terjesszék úgy, hogy azt közben még mindig palástolni lehessen retorikai eszközökkel. Ebben természetesen a Fidesz mindig kicsit távolabb merészkedett a szocialistáknál, de ennek elsősorban az az oka, hogy 2002-t követően a jelenlegi kormánypárt sokkal erősebb és stabilabb bázist tudott építeni magának. Ugyanis minél hűségesebb a tábor, annál tovább lehet tolni a saját hatalom határait. Egészen addig, amíg a szavazóbázisból nem kezdenek el tömegesen elfordulni a párttól.

Ez volt, és ez ma is a magyar politikai elit egyetlen feladata: egyensúlyozni a „még több hatalom” és a „még el nem fordult szavazók” között.

Ami kifejezetten érdekes ebben, hogy az Égadta’ világon senkit nem érdekel a vita tárgya. Nincs és nem is volt a kormány közelében egyetlen olyan tanácsadó/államtitkár, horribile dictu, miniszter sem (pedig vannak köztük kifejezetten okosak is), aki bármikor is a homlokára csapott volna, hogy „basszaszájba’ hát mink itt a jogállammal oroszrulettezünk”.

Nem volt ilyen, se most, se korábban. A politikát nem az motiválja, hogy jó döntést hozzon, hanem az, hogy a meghozott döntést jól menedzselje az ellenzék és a társadalom előtt.

Ebben a tekintetben tehát mind a II. Orbán-kormány, mind maga ez a döntés beleillik ebbe a sormintába. Ami ezt az egészet új szintre emeli, az az, hogy a magyar társadalom oszloposodása is új szintre emelkedett 2010 után. Az eddig is jellemző volt, hogy a Fidesz-tábor tagjai csak a Fidesz újságját olvassák, csak a Fidesz tévéjét nézik és csak a Fidesz rendezvényeire járnak, ugyanúgy, ahogy az MSZP is megoldotta ezt fénykorában. De 2006-ot, és aztán 2010-et követően hihetetlenül sikeresen tudta mobilizálni és aktivizálni saját táborát a Fidesz, és minden eddiginél szorosabbra fűzte a Párt és a szavazó közti emocionális kapcsolatot (gondoljunk csak a Békemenetek hatalmas tömegeire).

És ez a szoros emocionális kapcsolat az, aminek a segítségével még komolyabb szintre sikerült emelni a hatalomkiterjesztés politikáját: az új típusú Fidesz-tábor sokkal lojálisabb az előzőnél, lényegében nincs negatív visszacsatolás a részükről, és amíg ez így marad (kiegészülve azzal, hogy a bizonytalanok táborát egyik erő sem tudja felszívni), addig a hatalom növelésének és ezzel a demokrácia csorbításának maximum az eddig csak szóban erős külföldi nyomásgyakorlás adhat korlátot.

Bár az ellenzék 2014 tavaszi esélyeiről sok szó esik mostanság, a média (a többi párttal együtt) mintha próbálná kizárni ebből a vitából a Jobbikot. Teszik ezt annak ellenére, hogy a Jobbik szereplése sok szempontból lehet vízválasztó.

Régóta rebesgetik több helyen is, hogy ha a Jobbik le tudná vetkőzni az ostoba antiszemitizmust, és az ostoba cigánygyűlöletet, akkor egy radikális, akár rendszerellenes, „nem öltönyös” pártként esetleg a jobboldali váltópárt szerepét is magára ölthetné.

A mostani, erőteljesen mindenellenes irányvonal arra tökéletes, hogy feltűnést keltsen, és gyorsan nagy siker birtokosává tegye a Jobbikot, ahogy ez történt is 2009-ben és 2010-ben. A dologgal az egyetlen probléma az, hogy könnyen megcsömörlik, amit látunk is, miszerint a radikális pártnak nem sikerül eredményeket felmutatnia, sem az önkormányzati, sem a parlamenti munkában nem tudtak valódi sikereket elérni. Ez természetesen nem feltétlenül az ő hibájuk, nehéz úgy nem lehugyozni magad, hogy minden oldalról fúj a szél.

De ettől függetlenül a választók felé el kell majd számolni az eredménytelenséggel is. Pont ezért lehetne jó alternatíva egy kicsit ésszerűbb politizálás, olyan, amiből látszik, hogy a párttagok legalább egy része tudja, hogy liftben nem fingunk, és holokauszt márpedig volt. Ez a fajta út nagy reményekkel kecsegtet, mint már mondtam, váltópárttá teheti a Jobbikot, de elég veszélyes is. Látni kell, hogy egy ilyen politika könnyen elmoshatja a retorikai határokat a Jobbik és a Fidesz között, amiből Isten tudja, melyik párt jönne ki rosszabbul.  

De visszatérve az ellenzék többi részére: bármennyire professzionális, és megalapozott Bajnaiék programja (tételezzük fel, hogy az), egyszerűen fel kell ismerni, hogy nem nagyon van rá igény. Egy másik országban, vagy csak néhány évvel később, vagy korábban, valószínűleg lenne, de most egyszerűen nincs. Lehet csűrni-csavarni a számokat, de szerintem a közvélemény-kutatók őszi, és mostani számai nem hozták azt az átütő sikert, amit sejtettünk volt. És én a Szigetvári Viktort is megértem, ha egyre idegesebben turkálja a nóziját, mert ha fejre állnak, akkor se kellenek a népnek.

A népnek ugyanis úgy látszik, hogy nem egy másik öltönyös-bankáros klikkre van szüksége, hanem valami másra. És pontosan ezt a szerepet tölthetné be a Jobbik. A kérdés csak az, hogy a párt maga túlélne-e egy ilyen váltást? Vajon ki lehet-e rúgni a Zagyvákat a pártból egy évvel választások előtt? Mit szólna mindehhez a Jobbik „szellemi” holdudvara?

A válaszhoz közelebb juthatunk, ha leporoljuk a Parlamenti Választások 2002 című kötetet, és megnézzük, mit írt benne a MIÉP-ről Kern Tamás, hogyaszondja’:

„A párt elnöke a Parlament falai között visszafogottságot, szakmai politizálást követelt. Kétséges, hogy a párt szavazói ezzel a mentalitással egyetértettek-e, hiszen jelentős, már-már értelmezhetetlen volt a kontraszt az országgyűlésben megnyilvánuló munka és a Magyar Fórumban hetente kifejtett semmiképpen sem európainak tekinthető nézetrendszer között.”

Namármost közelebb nem kerültünk a megoldáshoz, de az biztos, hogy akkoriban a MIÉP-nek sokkal könnyebb dolga volt a saját médiájának rendszabályozásával, ugyanis kvázi nem létezett internet, főleg nem a MIÉP szavazók számára. Ellenben könnyen lehet, hogy egy ilyen, relatíve visszafogott politizálás esetén a Jobbik internetes szimpatizánsai elkeseredett dühükben dézsából öntenék a szart a pártra.

A Jobbikon azonban nincs hatalmas döntési kényszer. Úgy érzem, hogy a mostani politikával is bátran nekimehetnek a választásoknak, mert 8-10% a legrosszabb esetben is lepotyog nekik, és akkor lesz egy teljes ciklusuk arra, hogy eldöntsék, melyik úton haladnak tovább. 

Akármennyire is jó érzés félőrültek gyülekezetének tartani a második Orbán-kormányt, és a döntéshozatalaikat ad hoc ötletbörzéhez hasonlítani, én hiszek a politikai logikában, és vallom, hogy minden kormányzati lépésben van értelem. És bár Matolcsy György jegybankelnöki kinevezését mindenki biztosra vette már hónapok óta, a dolog ténnyé válása mégis sok kérdést vet fel.

A találgatások általában egyeztek abban, hogy Matolcsy kinevezése mögött a kormány nagyobb befolyásra való törekvését látták. Ez alapvetően igaz lehet, de szerintem ha csak Orbán Viktor meghosszabbodott karja lenne Matolcsy az MNB-nél, akkor erre kvázi akárki megfelelt volna a Narancsisten sleppjéből. Ha csak erre kellene Matolcsy, akkor még rossz döntésnek is mondhatnánk, mert így még nagyobb figyelem lesz a Nemzeti Bankon, és annak új vezetőjén, most már tényleg minden lélegzetvételére reagálni fog a forint-euró árfolyam. Ez valószínűleg egy ismeretlen, vagy kisebb kaliberű ember kinevezésével elkerülhető lett volna.

Aztán ott van az is, hogy egy jegybankelnöknek elsősorban a szavai számítanak, nagyon jól tud hatni a piacokra, ha a kellő időben a kellő (általában higgadt, racionális, az elvárásoknak megfelelő) nyilatkozatot tudja tenni. Erre megkapja a széket Matolcsy úr, akinek a realitással ápolt viszonya közismerten viharos. Továbbra sem túl logikus a lépés.

De érdemes megfordítani a helyzetet, és megnézni, ki örökli az NGM vezetői szerepét. Varga Mihály nevét is régóta pedzegette a közvélemény, rá általában mint józan, a földön két lábbal járó emberre szoktak utalni, legalábbis Matolcsy viszonyításában. Az ő Nemzetgazdasági miniszteri kinevezésében még lenne is ráció, hiszen a váltás egyfajta „józanabb irány” kommunikációja is lehetne, Matolcsy, mint céltábla eltávolítása a bizonytalan szavazók szemszögéből esetleg pozitívan hathat.

Viszont ennek a cserének pont most nem nagyon van értelme, mert ha adunk az elmúlt választások tapasztalatára, akkor épp most kellene beindulnia az eszetlen költekezésnek, hogy jövő áprilisra minden még meglévő (és nem jegybanki) tartalékot szavazatra váltsanak. Ezért kicsit érthetetlen pont most egy ortodox-imázsú közgazdászt bevonni a buliba Varga személyében.

A logika valószínűleg az lehet, hogy Matolcsy jegybankelnökként mind döntési, mind megszólalási potenciálban háttérbe szorul, ugyanakkor biztosítja a lojális MNB-t a kormány számára. Ezzel párhuzamosan Varga Mihály, mint mindenki számára elfogadhatóbb figura, átveszi az NGM-et, többet, és okosabban szerepel, mint mostantól az elődje. Közben persze a gyakorlat nem változik, a tervek és a programok ugyanazok maradnak, csak kicsit szerényebb, emészthetőbb köntösbe bújtatva. Ehhez az kell, hogy Varga végrehajtsa a Matolcsy-Orbán duó lázálmait, amit én a mai napig kétlek, de igazából nem lepődnék meg rajta.

Na és persze most is lehet, hogy csak féktelen hatalomvágyról van szó, ami viszont elemzésre alkalmatlan debilitás, ezért erről szót ejteni sem érdemes, reménykedni az ellenkezőjében viszont annál inkább.  

Őszinte sajnálatomra a magyar pártrendszert teljes egészében a tömbösödés logikája uralja. A szereplők nem tudnak, és nem is akarnak kiszakadni a mi táborunk-ellenség tábora dichotómiából, és a két tábor közti árkot irigylésre méltó szorgalommal mélyítik és szélesítik nap, mint nap. A két tábortól (úgynevezett baloldal, és úgynevezett jobboldal) független, harmadik utas politika elképzelhetetlen, mióta az SZDSZ kilencvennégyben összeszűrte a levet az MSZP-vel.

Hiába lennének életképes próbálkozások akármelyik oldalon is, a másik oldal tömbösödési logikája rákényszeríti az adott oldal szereplőit az együttműködésre, ami a győzelem egyetlen lehetséges módja ebben a felfogásban. És egy politikai pártnak az egyetlen célja a győzelem, mert ezzel tudja csak programját végrehajtani, és saját politikusait nagy pénzhez juttatni.

Ahogy Vince Lombardi mondja tehát: „A győzelem nem minden. A győzelem az egyetlen.” Ez a logika a vezérelve annak is, ami a mostan az ellenzékben zajlik. Bármennyire is szívemnek tetsző volt az ellenzék polarizációja, a rendszer törvényszerűségéből adódóan nem tarthatott sokáig. Többek között ezt ismerte fel az LMP egyik fele is, amikor amellett tette le a voksát, hogy önállóan indulva nincs esélyük parlamentbe jutni, illetve hogy a „Fidesz-kormány legyőzése” a legfontosabb cél most.

Ugyanez hajtja az MSZP-t, és a DK-t is az Együtt 2014 felé (mármint a biztos parlamenti győzelem, és az ezzel járó biztos parlamenti pénz), amúgy a fenének se hiányozna ez a nagy egyezkedés, meg összefogás.

Valójában azt szeretném leírni, hogy én hogyan látom az E14-en belül az erőviszonyokat, illetve hogy mi sülhet ki ebből a nagy helyezkedésből. Azért is fontos ez, mert az MSZP mosolyogva veszi tudomásul a helyét a Bajnai vezette csapatban, pedig szerintem egyáltalán nem ilyen sík a terep.

A Milla, a Szolidaritás és a DK jelen esetben említésre sem méltó tényezők, a háromból kettőnek még valamirevaló politikusa sincs, a harmadiknak ugyan van, de az meg olyan, hogy…

A szocikkal viszont más a helyzet. Az MSZP és a Bajnai-crew között látszólag erőegyensúly áll fenn. A szocialistáknak van a legstabilabb bázisuk, messze a legnagyobb szavazótáboruk, komoly aktivista-hálózatuk, és persze a saját kubatov-listáik. Ezzel szemben Bajnaiéknak van Bajnaijuk, aki jelenleg a legerősebb brand az ellenzékben. Ő az egyetlen reális kihívója Orbán Viktornak, és mivel csak egy van belőle, tehát igen ritka jószág, az értéke is igen magas.

A látszólag kiegyenlített erőviszonyok ellenére szerintem Bajnai egy cseppel jobb pozícióban van, ugyanis:

• Bajnai már az első miniszterelnökségét is nagyon komoly feltételekhez szabta, izzadtak is a kisspéterék rendesen.
• Bajnai tudja, hogy messze ő a legeladhatóbb figurája az ellenzéknek, ezért "szinte" bármit kérhet az MSZPtől, és itt támogatóként maga mögött tudhatja a platformistákat is, akiknek pláne jól jön, hogy fitogtathatják, mennyire szemben állnak az MSZP-vel.
• És hiába van ütőkártya az MSZP kezében is, a szocialistáknak muszáj belemennie az E14-be, mert 2014-ben hatalmas lesz rajtuk a nyerési kényszer. A párttagság még egyszer nem fogja elviselni a középpártiságot, kétszer egymás után nem lehet kikapni (főleg nem egy ilyen Fidesz-kormányzás után). Egy esetleges vereség esetén hullani fognak a nagy emberek fejei, és ezt a nagy emberek is pontosan tudják .

Éppen ezért én két lehetséges forgatókönyvet látok:

1. Bajnai nem mer kockáztatni, és nem támaszt komoly elvárásokat a szocialisták felé, amiből (győzelem esetén) könnyen kormányválság lehet, amikor borul a bili.
2. Bajnai bátran mer nagyot mondani, esetleg, ha úgy áll a vita, még a kihátrálását is kilátásba helyezi, és ebből akár egy progresszív, jó közös munka is kialakulhat.

De szerintem:

NE LEGYENEK ILLÚZIÓINK, NEM FOG VÁLTOZNI ITT LÓFASZ SEM.

A felsőoktatás mellkasában könyékig turkáló kormányzat úgy tűnik, mintha nem is tudná, mit akar megreformálni.

Először egy kis történelem. A „társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése” mindig szépen csengő kifejezés volt, használták is politikusaink rendszerváltáson innen és onnan egyaránt. Mivel könnyedén belátható, hogy az iskolázottság minden korban szorosan összefüggött az életszínvonallal, és a társadalmi rétegződéssel, ezért egyértelműnek tűnt, hogy ezen keresztül csökkenthetők az egyenlőtlenségek. Ennek okán került sor a huszadik század során az alapfokú, majd a középfokú, és végül a felsőfokú oktatás expanziójára. Tehát arra a folyamatra, amiben az adott oktatási szintet „kinyitjuk” a széles társadalmi rétegek előtt, és minél többeket engedünk be a képzésbe, annak reményében, hogy minél több ember kap nyolcelemi, vagy érettségi, vagy felsőfokú végzettséget, annál kisebbek lesznek a társadalmi különbségek.

A valóság azonban másképp alakult. A közép-, majd felsőoktatás expanziója nem okozott mást, minthogy az egyenlőtlenségek felszínre törése is kitolódott néhány évvel. A társadalmi elit célja ugyanis az, hogy a tudása mindig különleges legyen. Ez a különlegesség az, ami szavatolja a társadalomban betölthető magas státuszt. A középfokú oktatás expanziójáig az érettségi számított különleges tudásnak, tehát az egyenlőtlenségek már a középiskola előtt felszínre törtek, csak az elit járhatott gimnáziumba. Ennek következtében az egyetemre csak az „elit elitje” kerülhetett be.

A középszintű oktatás reform nélküli „kinyitásának” következménye az lett, hogy a társadalom széles néptömegei jutottak gimnáziumba, szereztek érettségit, tehát az érettségi már nem számított különleges tudásnak, így az elitkiválasztó szerepe is megszűnt, értéke lecsökkent.

A probléma viszont az, hogy ezt sem a politika, sem a társadalom nem veszi tudomásul. Máig élnek (sőt, a rendszerváltozás után felerősödtek) azok a beidegződések, miszerint az általános iskolából a „jó képességűek” gimnáziumba mennek, a „rossz képességűek” pedig szakközépiskolába, szakmunkásképzőbe. Minden szülő igyekszik gimnáziumba küldeni gyerekét „bármi áron”, mert a saját fiatalságából úgy emlékszik, hogy gimnáziumba járni privilégium.

Aztán, mikor a gimnázium végén ott áll a diák az (útközben elértéktelenedett) érettségijével, bármiféle szakmai tudás nélkül, egyszerűen nincs más lehetősége, mint az egyetem, mert nincs munka, amit el tudna végezni (az árufeltöltőn és az MLM-n kívül), és mert erre nevelték.

A már kinyitott felsőoktatás pedig nem csinált mást, mint felszívta ezt a hatalmasra nőtt keresletet. Itt emlékezzünk vissza, hogy ez a felsőoktatás még arra lett kitalálva, hogy az „elit elitjét” oktassa, tehát nyilvánvalóan képtelen az új elvárásoknak megfelelni.

Reformra tehát szükség van, de.

Először is az alap-, és középfokú oktatást kell megreformálni, ami pontosan ugyanolyan elavult, mint a felsőoktatás, csak a hibáik az egyetemeken csapódnak le. A közoktatás reformja során pedig nem az a lényeg, hogy az iskolákat az állam melyik zsebéből pénzeli (illetve nem pénzeli), és hogy a diákok mennyire szép dolgokat tanulnak a Horthy-rendszerről.

Sokkal inkább az lenne a lényeg, hogy a közoktatás részben visszakapja „szelektáló” szerepét. Hogy a szakközépiskolák és szakmunkásképzők valódi alternatívái legyenek a gimnáziumoknak mind a szülők, mind a választás előtt álló általános iskolások szemében. Hogy szakközépiskolába és szakmunkásképzőbe járni ne legyen többé szégyen.

Ha ezt sikerül elérni, akkor csökken a nyomás az egyetemeken, mert egyrészt valamivel kevesebben akarnak majd egyetemre járni, de ami még fontosabb, az egyetem tudatos választás eredménye lesz. Ekkor szabad csak megreformálni a felsőoktatást.

Aki viszont a közoktatás ésszerű reformját tovább halogatja, és a felsőoktatást egy kellemetlen rokonnak gondolja, aki mindig csak kölcsön kér, az mérhetetlen bűnt követ el. Ugyanis a politika által sokat emlegetett „történelmi lehetőség” bizony történelmi következményekkel is jár. 

Egységes, 10%-os rezsicsökkentést jelentett be a kormány, de miért?

1. Magyarországon a háztartások az összes kiadásaik nagyon nagy részét költik rezsire, ami nem jó. Nem jó, mert a rezsi összege rendszerint nagy cégekhez megy, akik az esetleges profitot nem biztos, hogy itthon költik el (és a nagy cégek megsarcolását a társadalommal is könnyebb elfogadtatni).
2. Minél kevesebbet költünk rezsire, annál többet költünk másra (főleg, ha nem túl magas a jövedelmünk), például feléljük fogyasztási cikkekben, ami jó, mert ideje lenne végre beindítani a hazai fogyasztást, hogy a kiskereskedők ne dögöljenek éhen, és a munkahelyek ne szűnjenek meg.
3. Ráadásul a rezsi csökkentése kormányzati szempontból nagyon jól kommunikálható. Egyszerű üzenet, és mindenki a saját bőrén érzi a hatását, a 10% az 10%, heti plusz egy sör Apunak, plusz egy update korpakeksz Anyunak, és a kis Tomikának is leesik néha egy palack jóféle Szentkirályi Elixis.

Nade akkor miért pampog a Captain Szanyi, hogy igazságtalan?

1. Az ellenzék mindig pampog, és mindig többet követel, Magyarországon ez így szokás.
2. Viszont az is igaz, hogy valóban lehetett volna igazságosabb (mondjuk fogyasztással arányos) a rezsi csökkentése, mert így, aki többet fogyaszt, többet is takarít meg.
3. Plusz az alsóbb jövedelmi szinteken élők arányosan a keresetük nagyobb részét költik rezsire, mert hiába keres valaki sokkal kevesebbet, egységnyi teret neki is ugyanannyiba kerül kifűteni.
4. Arról nem is beszélve, hogy a sávos rezsicsökkentés az államnak is olcsóbb lehetett volna.
   
   
   
   

De akkor miért nem ilyen megoldást választott a Nemzeti Együttműködés Kormánya?

1. Azért nem, mert politikailag nem éri meg. Ugyanis:

• a kormánypárt szavazói a magasabb keresetűek körében felülreprezentáltak, tehát a mostani megoldással járnak jobban.
• Aztán, azt nehezebb kommunikálni (több sáv, nem mindenki jár ugyanolyan jól). Jelen esetben az ellenzék minden támadására (bármennyire is jogos az a támadás esetleg) elég annyit mondani, hogy „csökkentettük a rezsit. már ez is baj?”.
• Azok a szavazók, akik elfordultak már a kormányoldaltól egy esetleges „igazságos” rezsicsökkentés miatt nem fognak visszafordulni, mert úgy gondolják, hogy ez „csepp a tengerben”, itt ad egy kicsit a kormány, tíz másik helyen meg véresre szopat.
• Ugyanakkor egy elvesztett szavazót nem lehet „még jobban” elveszteni, aki egyszer elfordult, azt nyugodtan lehet ütni.
• Viszont a még meglévő táborra (főleg a politikai centrum felé hajlókra) úgy kell vigyázni, mint a hímes tojásra, mert Bajnai bejelentkezett értük, beszél itt mindenféle új középről, meg hogy hazafi mindenki, hát még a végén van pofája elszipkázni a szavazókat.

Összegezzünk hát: a rezsicsökkentést azoknak címezte a kormány, akik még nem fordultak el tőlük, de nem is járnak menetelni a békéért, mert érzik, hogy ciki, meg hogy a diákoknak is igazuk van valahol. Lehetne igazságosabb, de egyrészt politikailag nem érné meg, másrészt egyáltalán nem is ez volt vele a cél.

A diákok és a kormány egymásnak feszülésének van egy érdekes aspektusa, ami eddig nem volt igazán terítéken. Aki rendszeresen (vagy akár csak elszórtan) néz parlamenti közvetítéseket, az tudja, hogy a Tisztelt Házban vita címszó alatt óvodás civakodás folyik. A kérdező számára általában a kérdés csak eszköz arra, hogy frappánsnak hitt módon bemocskolja, leokádja a kérdés címzettjét, miközben a válasz egyáltalán nem érdekli. A kérdezett meg persze a kérdést szarja le tanítanivaló magasságokból, az ő célja sem lehet más, mint minél előbb személyeskedésbe fullasztani a párbeszédet.

Magyarországon a vitáról szól a politika, és nem a politikáról szól a vita.

Ezzel persze nincs is baj, amíg a képviselők a saját komfortzónáikon belül maradhatnak, így működik ez már réges-rég: nincs érdemi kérdés, és nincs érdemi válasz sem, csak a szóvirágok. A dolog akkor válik érdekessé, mikor a kérdést a parlamenten (hovatovább, a politikán) kívülálló személyek teszik fel. Ez történik most is: a diákok érdemi kérdésre érdemi választ várnak. Olyasmi ez, amihez nincs hozzászokva a magyar politikai élet.

Itt ugyanis nem elég, hogy az Államtitkár-asszony baltaarccal belehazudjon mindenki képébe, aztán a kétharmad elfogadja a választ. Az iskolákban, a diákok között nincs kétharmad. A diákok visszakérdeznek és érvelnek pofátlanul (a kormány szerencséjére egyelőre ügyetlenül is, de ez idővel változni fog).

Látom én, hogy a kommunikációs irodákban zsákszámra fogy a kávé és a pogácsa, mert ciki van: a kis középiskolást nem lehet se nácizni, se kommunistázni, ő nem kúrta el, és nem hazudott: Ő csak kérdez. Neki nincs ügynökmúltja, és még csak nem is oligarcha. Nem volt KISZ-vezér, és nem lopott disszertációt: Ő csak kérdez.

A kormány pedig még mindig nem érti. Nem érti, hogy van az, hogy őt kinevetik, hogy van az, hogy parancsra nem hajlik a térd, hogy van az, hogy a parlamenten kívül nem működnek a parlamenten belüli reflexek.

Ez nem az a bálterem, ahol vissza lehet táncolni. Ezek a gyerekek megszokták (például pont az iskolában), hogy ha kérdeznek, arra válaszolni kell, és ha a válasz rossz, akkor a gyerek megbukik. Így tehát a képlet roppant egyszerű: ha a kormány továbbra sem válaszol, a diákok pedig kitartanak elveik mellett, akkor a kormány (de leginkább annak gyereke: a felsőoktatási törvény) megbukik. A kormánynak persze még mindig megvan a lehetősége arra, hogy jól válaszoljon: nem kell egyebet tenni, mint végrehajtani a diákok követeléseit.

Ez persze nem olyan egyszerű, nem is igazán hajlik rá a kormányzat. A rendszerváltás óta eltelt időszak tapasztalataiból ugyanis egyáltalán nem ez következik. A magyar kormányok nem arra voltak és nem is arra vannak berendezkedve, hogy holmi civilekkel (mármint a saját civiljeiken kívül) tárgyaljanak, hovatovább, kompromisszumot kössenek.

Az, hogy ez a kompromisszum létre jön-e majd, az még kérdéses. Az viszont, hogy mi lesz ennek az egésznek a következménye (egyezség ide, vagy oda) talán még érdekesebb: az valószínű, hogy a kormány maga túl fogja élni még a rossz választ is, ahogy a Gyurcsány-kormány is túlélte 2006 őszét. De azt is tudjuk, hogy azoknak a 2006-os rossz válaszoknak mi lett a következménye…

A rezsimváltás szép dolog. A forradalom is szép dolog. Az összefogás meg talán még szebb. Szép dolgok ezek most is, meg szép dolgok voltak 2010-ben is. És 2006-ban is. Meg az előtt is. Az egyetlen nem szép dolog az az, hogy közben nem változott semmi. Illetve dehogynem változott: a társadalom és az ország szegényebb és elmaradottabb lett. És butább is.

Na de majd most! Van Milla, van civil összefogás, Gordon visszatért, minden adott a rendszerváltás valódi lezárásához (már megint), és Együtt 2014!-ben sikerülni fog.

Csak tessék végre megérteni, hogy rendszert nem szavazással váltunk. Rendszert saját magunk megváltoztatásával váltunk, hiszen mi magunk vagyunk a rendszer. Mi vagyunk a rendszer akkor is, amikor Fideszre, vagy             MSZP-re szavazunk, mi magunk vagyunk a rendszer, amikor a korrupcióra csak legyintünk, és mi magunk vagyunk a rendszer, mikor cigányozunk, buzizunk, zsidózunk, bankározunk. És aztán nézzük tovább a tévét.

Ha valaki azt hiszi, hogy rendszert váltani annyit tesz, mint elmenni egyszer tüntetni az éppen regnáló hatalom ellen, majd a választáson ellenük szavazni, az téved. Mert az a valaki, ott fog állni 2-3-4 év múlva újra, és újra tüntetni fog, és újra rendszerváltást követel. És újra szavaz majd, és aztán újra elmegy tüntetni. De ő maga nem fog változni.

Miből gondoljuk, hogy a politikai élet akár egy fikarcnyival is másképp működne, mint mi magunk? Felháborodunk, amikor a politikus a fiát ülteti be valahova, de közben mi ugyanúgy dugdossuk a borítékot, tolakodunk a buszon, és rábasszuk a másikra az ajtót? Ebből így nem lesz rendszerváltás soha. Amíg a kicsinyes, önző, soviniszta reflexiók működtetik ezt a társadalmat, addig nem. Se Gordonnal, Se Viktorral.

Tessék végre megérteni, hogy rendszert váltani nem lehet 3 hónap alatt, de még négy év alatt sem. Rendszert váltani hetek, hónapok és évek folyamatos munkájával és elhivatottságával lehet. De ne tessék megijedni, a rendszerváltáshoz csak két igen egyszerű dolog kell: türelem és tolerancia. Türelem és tolerancia egymás iránt, a másképp gondolkodók iránt, és leginkább magunk iránt.

Meg kell érteni ugyanis, hogy aki nem ért velem egyet, az nem feltétlenül hülye, hazaáruló, vagy épp náci. Nem feltétlenül hülye az, aki Bajnai Gordonban hisz, és nem feltétlenül hülye az sem, aki Orbán Viktorban hisz, sőt, még az sem feltétlenül hülye, aki Vona Gáborban hisz, vagy akár Torgyán Józsefben (na jó, az tényleg hülye).

Meg kell érteni ugyanis, hogy a rendszerváltás nem azt jelenti, hogy a jelenlegi status quo-t szétverjük. Hanem azt, hogy felépítünk helyette egy újat. A romboláshoz nem kell se türelem, se tolerancia, csak egy kellemes fogású kalapács. Az építéshez ugyanakkor semmi sem kell jobban, mint türelem és tolerancia.

Egyaránt fölösleges saját magunkat nyugat-Európához, vagy félázsiához mérni. Fölösleges svéd, osztrák, francia, szerb, vagy ukrán modellekkel és példákkal dobálózni, mert a lényeg nem ez. A lényeg az, hogy a társadalom valójában nem elszánt és nem elkötelezett a változás mellett. Amíg pedig ez nem fog változni, addig tengernyi pénzt és időt és energiát lehet Millákba meg Békemenetekbe önteni. El lehet küldeni négyévente az aktuális Miniszterelnököt a halál faszára dobosnak, csak akkor ne várjuk, hogy holnaptól bármi is másképp lesz.

Elöljáróban annyit érdemes leszögezni, hogy hajlamos vagyok a vágyvezérelt gondolkodásra. Ebből adódóan most tényként fogom kezelni azt, ami egyáltalán nem biztos: hogy 2014-től egy merőben más pártrendszerben fog működni a magyar politika, ahol a 2010-ig fullasztó fölényben játszó pártok erősen redukált szerepre kényszerülnek majd. Teszem ezt azért, mert az, hogy a Fidesz nem tud mit kezdeni a Jobbikkal és az LMP-vel, egyértelmű. Az, hogy az MSZP sem tud, szintén egyértelmű. Ebből persze még nem következik, hogy a Fidesz az MSZP sorsára fog jutni, de most ilyet játszunk.

Ha pedig ilyet játszunk (márpedig így teszünk, mert jó érzéssel tölt el), akkor azt is feltételezzük, hogy a Fidesznek egészen más szerep fog jutni, egy 35-40%-os középpárttá válik, amivel persze még mindig a legerősebb bika lesz az arénában. De így már a többi kisökörben lesz annyi szufla, hogy egy egészséges gangbangbe vágják Orbánékat, amitől még Gabikának is lehet, hogy lekonyulna a szája. (zárójeles megjegyzés: de legalább Varga István képviselő úr örülhetne, hogy gyarapodik a nemzet)

A kérdés az, hogy a Fidesznek érdemes-e készülnie erre a szerepváltozásra (tehát hogy a szendvicsben a felső zsemle helyett a saláta lesz, vagy a majonéz, esetleg az alsó szelet zsemle, aminek a háta tiszta majonéz…)?

Egyrészről biztos, hogy igen. Rengeteget nyerhetne a párt azzal, ha már most nekiáll a profiltisztításnak. Ha mellőznék a turulista kiszólásokat és felvállalnák a 40 évnél idősebb, átlag felett kereső réteget (akik körében a legmagasabb a jobboldali értékorientáció), akkor jó eséllyel sokkal kisebb károkat szenvednének a Szocialistákhoz képest.

Ráadásul Orbán Viktor is kezd elfáradni, illetve ami még látványosabb, hogy a Fidesz többi nagy embere vagy elfáradt, vagy sose volt alkalmas arra, hogy egy nagy párt vezető politikusa legyen. Ideje lenne nekiállni felkutatni a trónörökösöket, és ideje volna az ő brandjüket is felépíteni. A Fidesznek még mindig nagy a tábora, a pártban van még erő, és idejük is van arra, hogy önmagukat újradefiniálva elejébe menjenek a megújulás kihívásának.

Másrészről biztos, hogy nem. Ehhez azt kell feltételezni, hogy a pártrendszer átalakulása csak átmeneti, és egy ciklus után megtörténik a visszarendeződés, mert az új mozgalmakban nincs meg az átütő erő.

 Az ellenzék gyengébb, mint Kósa Lajos érvrendszere, és ezen az sem fog változtatni, ha esetleg kicsit nagyobb arányban ülnek majd a parlamentben, hiszen mindegy, hogy ötven ballib töketlenkedik, vagy nyolcvan. Orbán Viktor ereje teljében van és még a nyilvánvaló kudarcok ellenére is a Fidesz a legerősebb párt. Lehet, hogy két év múlva az említett 35-40%-ra esnek vissza, de ez csak ideiglenes, a mostani kormánypárt továbbra is megkerülhetetlen tényező marad, és 2018-ra újra hiteltelenné válik mindenki más. Felesleges tehát belső reformokkal kapkodni, az idő mindent megold, nem szabad megijedni a kisebb hullámvölgyektől.

Mérleget pedig vonjon a faszom. Meg a kedves olvasó. 

„Mert a fejedelemnek két dologtól kell félnie: bent az alattvalóktól, kint a hatalmas uralkodóktól.”[1]

Beszéljünk először az elsőről: az alattvalóktól való félelem nem csak hogy Orbánt nem jellemzi, de a rendszerváltozást követő egyik kabinet sem erről volt híres. Ennek egyik oka a rendszerváltozáskor lezajlott elitpártosodás, vagy – ahogy Bihari Mihály nevezi – a „lebegő pártrendszer” kialakulása. Természetesen különbség volt és van a között, ahogy baloldali és a konzervatív kormányzatok a civil szervezetekhez, szakszervezetekhez hozzáálltak, de érdemben egyik sem vette komolyan a „civil kontroll” intézményét. Az állítás második fele, ami a hatalmas uralkodókat említi, szintén izgalmas kérdés. Természetesen nem idegen hadseregekre és császárokra kell gondolni, de a technikai fejlődésből fakadóan a hatalmas uralkodók már azok, akik a pénz és az energiaforrások fölött őrködhetnek. Ezzel kapcsolatban szintén említettem már a kettős beszédet és azt az igencsak bátor és meglepő, a baloldali ellenzék szerint „pökhendi és gőgös” hozzáállást, amit Orbán Viktor és kormánya a nemzetközi szereplőkkel szemben tanúsít.

A következő téma (személy szerint a kedvencem) a „tanácsadókról” szól. Következzék itt egy kicsit hosszabb idézet:

„A fejedelemnek ügyelnie kell, hogy megfelelő minisztereket állítson maga mellé: ezek vagy jók, vagy rosszak, az uralkodó bölcsessége szerint. A fejedelem eszes voltát elsősorban az dicséri, kik vannak körülötte; és ha ezek alkalmasak és hűségesek, mindig bölcsnek tarthatjuk a fejedelmet, hiszen ki tudta ismerni őket, és meg tudta tartani hűségüket.”[2]

Természetesen itt némileg elnézőnek kell lennem, hiszen a politika rengeteget változott a jelenkor és a mű keletkezése között eltelt nagyjából ötszáz esztendőben. A politika sokkal bonyolultabbá és változékonyabbá vált a demokrácia által. Sokkal nagyobb számú és többféle szakértőt és politikust kell egy vezetőnek egyszerre kezelnie és átlátnia egy sokkal gyorsabban változó térben. Így a hűség kezelése sokkal fontosabbá és nehezebbé vált. Egyrészt természetesen a mai korban is minden karizmatikus vezetőnek szüksége van hosszú távú tanácsadókra, ugyanakkor mindig készen kell állnia az éles politikai váltásra is, aminek szükségszerű velejárója a személyi változás is. Itt érdemes megemlíteni például Habony Árpád nevét, aki Orbán Viktor tanácsadója volt már 2002-ben is. Az ő tanácsainak „köszönhetően” elvesztettek két finoman szólva is nyerhető választást, Habony viszont még mindig Orbán mellett dolgozik. Mi okozhatja, hogy a miniszterelnök ennyire megbízik benne? Vagy csak egyszerűen a szoros baráti viszony miatt nem váltotta még le? Aligha tudom megválaszolni. De ugyanilyen kérdéses Matolcsy György személye is. Ő testesíti meg a sikertelen gazdaságpolitikát, a 47.000-es mondása pedig szállóigévé vált. Lemondatásával a kabinet lefegyverezné az ellenzéket és némi önkritika gyakorlásával a manapság hanyatló népszerűségén[3] is csinosíthatna valamit. Szijjártó Péter viszont pont az ellenpélda, aki a tisztán szakmai szempontok alapján is megállja a helyét. Persze az is egyértelmű, hogy egy politikus nem cserélheti tanácsadóit fehérnemű módjára, így a helyes arány megtalálása kulcsfontosságú, ellenben nem könnyű feladat. Mióta egy politikai „árulás” nem kerül fővesztésbe, a „fejedelemnek” sokkal nehezebb dolga van szakértőinek megtartásával kapcsolatban. Egyetlen fegyvere az ígéret, miszerint ha hatalomhoz jut, segítőit megjutalmazza. Ez viszont megint csak nem a szakmaiságot segíti elő és csökkenti a fejedelem mozgásterét.

Nagyon hasonló kérdéskört boncolgat a következő fejezet is, miszerint „Hogyan kell elkerülni a hízelgőket?”. Arról van tehát szó, hogy miként válasszuk meg a tanácsadóinkat. Egy uralkodó (miniszterelnök, király, fejedelem, bárakármi) saját sikerei (hódításai) láttán könnyen az önimádat hibájába eshet, ráadásul, legyünk őszinték, még okuk is van rá valamelyest. A tanácsadók kiválasztásakor a fejedelemnek ezért két dologra kell ügyelnie: el kell fogadnia, és be kell látnia az igazságot akkor is, ha ez számára nem kedvező, viszont nem szabad hagynia, hogy bárki kritizálja, hiszen az a tisztelet hiányát mutatná. Itt érdemes a dolgot kétrét bontani: egyik részről újra meg kell említeni az „elitpártosodást”, mint a magyar pártrendszer jellemzőjét, amiből fakadóan a széles társadalmi tömegek kimaradnak a pártosodás folyamatából, és valójában a civil szféra azóta sem „találja a hangját”. Így tehát széles körű és kormánybuktató erejű kritikát nem képes a magyar társadalom produkálni. Másik részről azonban érdemes visszatérni az előző bekezdéshez. Érdekes volna megfigyelni (már ha persze ez mérhető volna), hogy az elmúlt 22 év miniszterelnökei közül hánynak volt olyan tanácsadója, aki komoly kritikát mondhatott volna vele szemben. Mert miközben azt látjuk, hogy a társadalomtudósok (politológusok, szociológusok, szociális munkások, közgazdászok, stb.) képesek egy legalább nagyjából koherens véleményt alkotni arról, mi volna Magyarország számára a helyes irány, a politika ezeket a gondolatok lesöpri az asztalról. Ez alól némi kivételt jelent a Bokros vezette gazdaságpolitika, illetve a Bajnai-kormány időszaka, viszont mindkettőt kényszer szülte, különösképpen a másodikat. Meg vagyok róla győződve, hogy ha a szocialistáknak lett volna Bajnain kívül bármilyen más lehetőségük, azt választották volna, fittyet hányva az esetleges következményekre.

Összefoglalva tehát elmondható, hogy bár kétségkívül sok idő telt el a vizsgált időszak és a mű keletkezése között, Machiavelli A fejedelem című munkája valószínűleg soha sem lesz idejétmúlt, a benne megfogalmazott gondolatok minden kor minden politikusa számára hasznosak és sok esetben követendőek. Kétségkívül igaz azonban, hogy a demokrácia, a jogállam, a kapitalizmus és még számos olyan dolog és körülmény, amit a szerző nem ismerhetett, azóta viszont meghatározóvá vált, erősen befolyásolják egy politikus viselkedését. Mindazonáltal a rendszerváltás óta működő politikai elit közepesen teljesít machiavellizmus tekintetében. Főleg a konzervatív-jobboldali kormányokra igaz, hogy előtérbe helyezik az ideológiai alapú politizálást, amit Machiavelli még csak nem is említ. A szocialista-liberális kormányzatok ugyan ideológiával „kevésbé terheltek” voltak, viszont az egyszerűen populista lépésektől korántsem riadtak vissza. Minden kormányra igaz volt ugyanakkor, hogy sok esetben kifejezetten rövidtávú politikai célok vezérelték őket, holott Machiavelli minden mondata pontosan a hosszú távon fenntartható hatalomról szól.

Nem is véletlen, hogy rendszerváltozást követő kormányok egytől egyig megbuktak...

Íme a folytatás, in medias res egy idézettel kezdve: 

„A fejedelem ezért, ha azt akarja, hogy bőkezűsége maradandó nyomot hagyjon az emberekben, tartózkodjék a pazarlástól. A pazarló fejedelem ilyenformán felemészti minden vagyonát, s végül, meg akarván őrizni a bőkezűség látszatát, alattvalóit csak szipolyozza, és zsaroló lesz, aki mindenre képes, hogy elegendő pénzhez jusson. Emiatt népei meggyűlölik, és nem becsülik, mert elszegényedett; ilyen úton-módon, ezzel a bőkezűséggel sokakat sért meg, és csak keveseknek juttat. A legelső nehézséget jobban megsínyli, mint bárki más; ha felismeri ezt és küzd ellene, mindjárt fösvény hírébe kerül.”[1]

Hogy igazságos legyek, meg kell említeni, hogy ez természetesen nem csak az Orbán-kabinetre igaz. A rendszerváltozás óta minden kormány (talán) legnagyobb gondja az volt, hogy hogyan tartsa fenn legalább a látszatát a jólétnek úgy, hogy közben nem kezd bele strukturális reformokba. Tehát a pénzt alapvetően rossz rendszerek pazarló fenntartására költi, életben tartva az államszocialista rendszertől örökölt paternalizmust, miközben tudja, hogy a mindenkori költségvetés fenntarthatóságán ez nem segít. Ráadásul pont ez az a témakör, amiben a már fentebb említett függőségünk a leginkább realizálódik. Hogy aktuális is legyek, érdemes itt kitekinteni a jelenlegi kormány adópolitikájára, ami tökéletesen tükrözi a vastaggal szedett idézetet.[2] A másik, ezzel összefüggő intelme Machiavellinek, hogy „[ha] útban vagy a hatalom megszerzése felé, ekkor viszont igenis szükséges, hogy bőkezűnek tartsanak”. Ezt be is tartotta Orbán Viktor, emlékezhetünk a választások előtti „adócsökkentések kormánya leszünk” szlogenre.

A Fejedelem XVII. fejezete, mely a könyörületességről és kegyetlenségről szól, a mai értelemben nehezen értelmezhető, hiszen bármennyire is szeretünk e klasszikus mű és a napi politika között párhuzamot vonni, el kell ismerni, hogy a politika némileg változott az elmúlt 499 évben. Így tehát a demokrácia valamifajta piacot hozott létre, ahol a pártok kínálata és a választópolgárok kereslete találkozik. Ugyanakkor mégis vannak ebben a fejezetben is tanulságos tételmondatok, például a következő:

„Mégis bizodalmában és a cselekedeteiben egyaránt elővigyázatosnak kell lennie. Senkit se riasszon el magától: legyen mértéktartó, körültekintő és emberséges.”[3]

Ezt az intelmet úgy fordíthatjuk le a XXI. századi politikára, hogy a politikus a vitában legyen centripetális jellegű, középre húzódó, óvakodjon a szélsőségektől, amelyek sokakat elriaszthatnak. Ez éppen most válik érdekessé, amikor a Der Spiegel „szélsőjobb felé kacsintó” Orbánról cikkez[4], illetve a Jobbik tisztújító kongresszusán Vona Gábor is megjegyezte, a Fidesz úgy tesz, mintha az ő programjukat teljesítenék, hogy kifogják vitorlájukból a szelet.[5] Hogy ez pontosan mennyire igaz, azt nehéz megítélni, bajos ugyanis különbséget tenni a válságban elkeseredettek felé populizmussal nyitó gondolatok és a valós szélsőséges gondolatok között. De Orbánnak mindenképpen óvatosnak kell lennie, mert egyrészt Európa boldogabb felén nem nézik jó szemmel, ha valaki kirekesztő eszméket vall, másrészt pedig ezzel újabb ütőkártyát adna az ellenzék kezébe.

A következő fejezet az adott szó megtartásáról és a szószegésről szól, mely valljuk meg, igencsak aktuális téma. Le kell szögezni, hogy Machiavelli alapvetése, hogy az emberek „gonosz indulatúak”. A szerző is felismeri, hogy bár nagyon szép dolog, ha egy uralkodó megtartja a szavát és őszinte marad, a legtöbbször erre nincs lehetősége és ez nem is feltétlenül baj. A jó fejedelemnek rendelkeznie kell állati és emberi természettel egyaránt. Az állatok közül Machiavelli az oroszlánt és a rókát tartja követendőnek. Ezek megfelelő kombinációja teszi a jó uralkodót jóvá. És ez a motívum meg is jelenik Orbán Viktor retorikájában, amit az ellenzéki sajtó (mondjuk ki: joggal) „kettős beszédnek” nevez. Ha megnézzük a magyar miniszterelnök brüsszeli beszédét, akkor egy kompromisszum kész, ugyanakkor határozott, az elvei mellett kiálló európai politikust látunk.[6] Ugyanez a politikus itthon viszont szabadságharcot és forradalmat vizionál, az Európai Uniót gyarmatosítónak tartja és a Szovjetunióval állítja párhuzamba.

„(…) kegyesnek, hűségesnek, emberségesnek, őszintének, vallásosnak kell látszani, és annak lenni; de lélekben mindig elkészülni az ellenkezőjére.”[7]

Ennek a feltételnek Orbán Viktor egészen 2010-ig megfelelt. Azóta azonban ez némileg mintha megváltozna. Erre a kulcsfontosságú fogalomra, a „látszatra” egyre kevésbé ügyel a miniszterelnök. A kétharmados felhatalmazás birtokában olybá tűnik, hogy megfeledkezett arról, hogy minden csoda három napig, illetve jelen esetben maximum négy évig tart.

„A rosszat is meg kell tennie, ha a szükség úgy kívánja.” [8]

Erről pedig már volt fentebb szó. Mármint arról, hogy a szükség hiába kívánta úgy, a rendszerváltozást követően regnáló „fejedelmek” nem mertek rosszat tenni. Lehetne itt szót ejteni a Bokros-csomag felemás végrehajtásáról, a Gyurcsány-csomag felemás végrehajtásáról, illetve legutóbb az első Széll Kálmán terv be nem váltott ígéreteiről.

„a fejedelemnek gondja legyen arra, […] hogy mindazt kerülje, amivel gyűlöletet és megvetést támaszthat személye ellen; […] legelsősorban akkor gyűlölik, ha megrabolja és erővel elveszi alattvalói vagyonát és asszonyait.”[9]

Elég itt csak a magánnyugdíj-vagyon államosítására gondolni. Ugyanakkor persze a már fentebb idézett intelmek összefüggnek ezzel. Hiszen a fejedelem jelen esetben nem csak hogy megrabolta alattvalóit, de nem szentelt figyelmet annak a bizonyos látszatnak a fenntartására sem. Meg lehet említeni a hektikus és egyre nagyobb méreteket öltő adóztatást is, mint „rablást”. Ez persze nem számít szó szerint lopásnak, de arra tökéletesen alkalmas, hogy alattvalói meggyűlöljék a fejedelmet és kijelenthető, hogy Orbán Viktor kormánya nem járt el megfelelő körültekintéssel ezekben az esetekben. Ezt támasztja alá az is, hogy „megvetés pedig akkor sújthatja, ha állhatatlan, meggondolatlan (…)”[10]. A „meggondolatlan” talán az a jelző, amely a jelenlegi kormányt leginkább megilleti.