Többé-kevésbé végükhöz értek az ellenzéki tárgyalások, legalábbis sokkal tisztább a kép abból a szempontból, hogy a magát „demokratikus ellenzék”-nek tituláló színes gyurmagömb milyen formában készül nekiállni a jövő áprilisi választásoknak. Mivel a legnagyobb utat Bajnai Gordon mozgalma tette meg, ezért érdemes megnézni, hogy miért tartott ez a hiszti majd’ egy évig.

Mivel már tényleg fogalmam sincs, hogy mi a pontos neve a pártnak/mozgalomnak/hobbikörnek, ezért Bajnai Gordonnal fogok rá hivatkozni. Úgy gondolom, hogy az egész huzavonának a hátterében egy nagyon elemi alapkonfliktus áll. Amikor Bajnai Gordon bejelentette, hogy visszatér a politikába,  két alapcélt fogalmazott meg, amivel merőben új politikai formációt helyezett kilátásba. Ezek a következők voltak:

1. A színre lépő politikai mozgalom nem csak a kormánnyal szemben definiálja magát, de távolságot tart az 1990-2010 közti időszak politikai elitjének minden tagjától (igaz, nem egyenlő távolságot)
2. A színre lépő politikai mozgalom meg fogja nyerni a 2014-es választásokat.

Az első pontban megfogalmazottakat korábban a Jobbik és az LMP is kimaxolta, de ők nem deklarálták célként a választási győzelmet (vagy legalábbis senki nem vette ezt komolyan). Nem nehéz kitalálni, hogy a két cél együttes teljesítéséhez az kell, hogy a politikai paletta többi gyűjtőpárti platformjától (Fidesz, MSZP) gyorsan és nagy arányban szívjanak el szavazókat. Utólag visszagondolva minimum ambiciózusnak tekinthetjük ezt egy olyan mozgalom részéről, melynek se politikusai, se bázisa, se aktivistái nem voltak, csak egy Bajnai Gordonja, akinek a megítélése azért korántsem annyira egyértelmű, mint amennyire azt a Szigetvári Viktorok láttatni akarják.

A két cél tehát a tavalyi év végére – idén tavaszra már láthatóan konfliktusba került egymással, és a Bajnai mögött álló okosoknak egy nagyon kellemetlen kérdésre kellett válaszolni: Melyik cél a fontosabb?

Ha az első, akkor a pártból nem marad más, mint az a szimpatikus, kövér kisfiú, akit tornaórán mindig csak szánalomból választottál be a saját csapatodba kidobósban. A baj viszont az, hogy ezt a szerepet az LMP többé-kevésbé már magára húzta. Ha a második cél a fontosabb, akkor viszont Bajnai Gordon hópihe lelke megszakad, mert politikusként kell majd viselkednie. Hát, Gordi, ez egy ilyen világ!

A kérdésfeltevés persze maximum költői lehetett, mert Magyarországon egy ilyen kontextusban az első cél mellett kiállni nem lehet.

Egyrészt azért nem, mert eddigre már túl sok embernek ígért Bajnai Gordon pozíciót, másrészt pedig azért nem, mert a magyar politikai kultúra olyan, hogy a választó katartikus élményre vágyik. Azt akarja, hogy legyen egy jó meg egy gonosz, egy hős lovag és egy rút sárkány, egy Messiás, akit imádhat, és aki megvédi őt a gonosztól, és diadalmaskodik mindenki feledt. Ez kódolva van bennünk, legalábbis többségünkben, ezért aki nem ezt a forgatókönyvet követi, az megy is általában a levesbe.

És bár szép volt az elképzelés, miszerint mindenféle konfrontáció nélkül, egyszerűen elsöprő népszerűséggel maga alá kotorja Bajnai az MSZP-t, a DK-t, meg mindenki mást is, innen visszatekintve ehhez azért ordas naivitás kellett (itt érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon az LMP-ből kiváló politikusok mégis mekkora rózsaszín ködben éltek, mikor ezt elhitték?). A választási matek persze rácáfolt mindennemű reménykedésre, és összeterelte a népeket. Így tehát egy konglomerátumban indul az MSZP, az MSZP-ből kivált DK, és az MSZP volt miniszterelnöke, Bajnai Gordon. A választások kimenetelét persze egyelőre értelmetlen megtippelni, de minimum nevetséges lenne, ha ilyen vargabetűk után a „demokratikus ellenzék” elhasalna.

A végére pedig egy jó tanács: Ha pártot alapít az ember, akkor nem árt okosan megválasztani a célokat. Egyrészt, ha az ember túl nagyot mond, akkor könnyen rabjává lehet a saját ígéretének, és miközben tartani próbálja magát hozzá, nevetségessé válik. Másrészt pedig korszakváltás nem attól lesz, ha valaki megnyer egy választást, hanem pont attól, hogy kiszáll a győzelemkényszeres politizálásból.