A választások közeledtével szokás mérleget vonni az elmúlt négy év történéseit illetően. Ennek kapcsán újra megpróbálom valamilyen logikai keretbe, értelmezési tartományba szorítani a második Orbán-kormány munkáját. Az előző próbálkozásaim során elég sokszor tévedtem, de hát így jár az, aki úgy akarja megérteni a politikát, hogy nem ül benn a kormányüléseken.
A kormányzás logikáját-irányát-céljait vizsgálva alapvetően öt nagy irányt véltem felfedezni, ezek a következők:
- A stratégiai célok és értékek első csoportja a centralizáció kérdéskörébe tartozik. Könnyen megfigyelhető, hogy Orbán Viktor kormánya szembement az azt megelőző időszak alapjaiban liberális, decentralizált, szubszidiárius államszervezési elveivel. Ez azért is érdekes, mert ezek az elvek a kormányzás különböző területein (térbeli gondolkodás, államigazgatás, közigazgatás, költségvetés, különböző szakpolitikák) a rendszerváltás utáni első (a jogállamiságot helyreállító) törvénykezési hullám részeként kerültek a magyar politikába, és azóta többé-kevésbé konszenzus volt abban, hogy ez az irány helyes (elsősorban az ország euro atlanti csatlakozása miatt). Ezzel szemben azt tapasztalhattuk, hogy a fent felsorolt területeken a kormány igyekszik kiterjeszteni a hatalmát, a döntéshozói, mérlegelési jogköröket egyre hangsúlyosabban saját magának és egy elit körnek (például a Miniszterelnökség stratégái számára) próbálja megtartani, a konzultáció, vagy bármilyen más külső vélemény igényének látszata nélkül.
- A centralizációval szorosan összefügg a másik fontos motívum: az államosítás, az állami szerepvállalás látványos növekedése. Ez bizonyos szempontból az előzőt meghaladó/kiegészítő kérdéskör. Azt vehettük észre, hogy az állam a jogkörök és döntési szabadságok megkurtítása mellett, mint tulajdonos is előtérbe kerül. Ennek első, igen látványos eleme a magánnyugdíj-pénztári pénzek államosítása volt, ez bizonyos szempontból a rendszer próbájaként is szolgált, hiszen mérni lehetett, hogy mennyire zavarja a választópolgárt, ha évtizedes megtakarításait ellopják. Semennyire. Aztán láthattuk, hogy az állam magához vonta a közoktatási intézményeket, határozottan belép a bankrendszerbe (Takarékszövetkezetek, illetve a Raiffeisen majdnem-felvásárlása), a közműszolgáltatók államosítása, illetve a piaci szereplők fokozatos kizsigerelése, stb.
- A harmadik ilyen központi elem, ami a fentiekkel összecseng, az a „kultúra államosítása”, új, kormánybarát kultúra-, történelem-, társadalomszemlélet kialakítása. Itt is sorolhatnánk a példákat: szoboravatások, Trianon-emléknap, Nyirő-újratemetés, Wass Albert és a Horthy-korszak újraértelmezése, a tankönyvek újraírása, a Marx szobor a Corvinuson, a német megszállás emlékműve, a Magyar Művészeti Akadémia, a Nemzeti Színház, stb, stb. Mind közül talán ez az elem a legveszélyesebb. Ugyanis a kultúra államosítása, illetve bármilyen utalás, amely azt sugallja, hogy az állam állást szeretne foglalni abban, hogy mi a „szép” és „értékes”, súlyos demokrácia-deficitet feltételez.
- Szintén említésre érdemes az új gazdasági centrumok létrehozása, megerősítése. Ez a pont az előzőekkel ellentétben sokkal inkább reálpolitikai, mint ideológiai alapú. Egyrészt nyolc év ellenzékiség drága dolog, több népszavazási kampányt, nemzeti konzultációt kellett ellenzékből lefolytatni, ráadásul a két elvesztett választás többmilliárdos kampánykiadásai után is valakinek állnia kellett a számlát. Egy ponton túl pedig nem lehet eladósítani a pártot, ekkor jöttek újra szembe az olyan készséges vállalkozók, mint Nyerges Zsolt, Simicska Lajos, vagy Széles Gábor, akik így-úgy meghitelezték ezeket a kiadásokat, most pedig nyújtják a markukat. Másrészt pedig földpályázatokkal, illetve trafikokkal több ezer embernek lehet évtizedes egzisztenciát biztosítani, amiért cserébe, ahogy a Tanúban mondják „majd egyszer még kérünk magától valamit”.
- Külpolitika. A magát egyértelműen Nyugat-Európa felé elkötelező elmúlt húsz évvel ment szembe ezen a téren Orbán Viktor és kormánya. A kínai együttműködés sajnos súlyos kudarc volt, hiába térdeltünk le és bújtunk latexba, nem kértek belőlünk: egyszerűen lekéstük a kínai külgazdaság azon időszakát, amikor a térnyerésért cserébe bárhol és bármennyit hajlandóak voltak befektetni. Talán ez az a terület, ahol a reálpolitikai érdek és az ideológiai értékek a legerősebben összecsapnak: az erős kereszténydemokrata gondolkodás ellenére állunk ki Azerbajdzsán, vagy a török, esetleg orosz demokrácia mellett. Az Európai Unióval szemben távolságtartó, kritikus magatartás és a „keleti nyitás” azt sugallja, mintha Magyarország a középkori híd-jellegét szeretné visszaállítani.
Ezek voltak tehát azok a szimbolikus erejű, egymással összefonódó elemei a második Orbán-kormánynak, amelyeket én stratégiai fontosságúnak érzek. Összességében láthatjuk, hogy a kormányzat mindenhol új irányokat és célokat szabott meg, amelyek számos esetben nem várt mellékhatásokkal jártak, ezért sok esetben a kormányzás kényszerpályára szorult, finoman fogalmazva „kreatív” megoldásokra kényszerült. Ezért érzem azt, hogy minden más, beleértve a rezsicsökkentést is, csak politikai kommunikáció vagy ad-hoc döntéshozatal volt, ami vagy jól sült el, vagy nem.
