A felsőoktatás mellkasában könyékig turkáló kormányzat úgy tűnik, mintha nem is tudná, mit akar megreformálni.
Először egy kis történelem. A „társadalmi egyenlőtlenségek mérséklése” mindig szépen csengő kifejezés volt, használták is politikusaink rendszerváltáson innen és onnan egyaránt. Mivel könnyedén belátható, hogy az iskolázottság minden korban szorosan összefüggött az életszínvonallal, és a társadalmi rétegződéssel, ezért egyértelműnek tűnt, hogy ezen keresztül csökkenthetők az egyenlőtlenségek. Ennek okán került sor a huszadik század során az alapfokú, majd a középfokú, és végül a felsőfokú oktatás expanziójára. Tehát arra a folyamatra, amiben az adott oktatási szintet „kinyitjuk” a széles társadalmi rétegek előtt, és minél többeket engedünk be a képzésbe, annak reményében, hogy minél több ember kap nyolcelemi, vagy érettségi, vagy felsőfokú végzettséget, annál kisebbek lesznek a társadalmi különbségek.
A valóság azonban másképp alakult. A közép-, majd felsőoktatás expanziója nem okozott mást, minthogy az egyenlőtlenségek felszínre törése is kitolódott néhány évvel. A társadalmi elit célja ugyanis az, hogy a tudása mindig különleges legyen. Ez a különlegesség az, ami szavatolja a társadalomban betölthető magas státuszt. A középfokú oktatás expanziójáig az érettségi számított különleges tudásnak, tehát az egyenlőtlenségek már a középiskola előtt felszínre törtek, csak az elit járhatott gimnáziumba. Ennek következtében az egyetemre csak az „elit elitje” kerülhetett be.
A középszintű oktatás reform nélküli „kinyitásának” következménye az lett, hogy a társadalom széles néptömegei jutottak gimnáziumba, szereztek érettségit, tehát az érettségi már nem számított különleges tudásnak, így az elitkiválasztó szerepe is megszűnt, értéke lecsökkent.
A probléma viszont az, hogy ezt sem a politika, sem a társadalom nem veszi tudomásul. Máig élnek (sőt, a rendszerváltozás után felerősödtek) azok a beidegződések, miszerint az általános iskolából a „jó képességűek” gimnáziumba mennek, a „rossz képességűek” pedig szakközépiskolába, szakmunkásképzőbe. Minden szülő igyekszik gimnáziumba küldeni gyerekét „bármi áron”, mert a saját fiatalságából úgy emlékszik, hogy gimnáziumba járni privilégium.
Aztán, mikor a gimnázium végén ott áll a diák az (útközben elértéktelenedett) érettségijével, bármiféle szakmai tudás nélkül, egyszerűen nincs más lehetősége, mint az egyetem, mert nincs munka, amit el tudna végezni (az árufeltöltőn és az MLM-n kívül), és mert erre nevelték.
A már kinyitott felsőoktatás pedig nem csinált mást, mint felszívta ezt a hatalmasra nőtt keresletet. Itt emlékezzünk vissza, hogy ez a felsőoktatás még arra lett kitalálva, hogy az „elit elitjét” oktassa, tehát nyilvánvalóan képtelen az új elvárásoknak megfelelni.
Reformra tehát szükség van, de.
Először is az alap-, és középfokú oktatást kell megreformálni, ami pontosan ugyanolyan elavult, mint a felsőoktatás, csak a hibáik az egyetemeken csapódnak le. A közoktatás reformja során pedig nem az a lényeg, hogy az iskolákat az állam melyik zsebéből pénzeli (illetve nem pénzeli), és hogy a diákok mennyire szép dolgokat tanulnak a Horthy-rendszerről.
Sokkal inkább az lenne a lényeg, hogy a közoktatás részben visszakapja „szelektáló” szerepét. Hogy a szakközépiskolák és szakmunkásképzők valódi alternatívái legyenek a gimnáziumoknak mind a szülők, mind a választás előtt álló általános iskolások szemében. Hogy szakközépiskolába és szakmunkásképzőbe járni ne legyen többé szégyen.
Ha ezt sikerül elérni, akkor csökken a nyomás az egyetemeken, mert egyrészt valamivel kevesebben akarnak majd egyetemre járni, de ami még fontosabb, az egyetem tudatos választás eredménye lesz. Ekkor szabad csak megreformálni a felsőoktatást.
Aki viszont a közoktatás ésszerű reformját tovább halogatja, és a felsőoktatást egy kellemetlen rokonnak gondolja, aki mindig csak kölcsön kér, az mérhetetlen bűnt követ el. Ugyanis a politika által sokat emlegetett „történelmi lehetőség” bizony történelmi következményekkel is jár.
