Zoon Politikon

Íme a folytatás, in medias res egy idézettel kezdve: 

„A fejedelem ezért, ha azt akarja, hogy bőkezűsége maradandó nyomot hagyjon az emberekben, tartózkodjék a pazarlástól. A pazarló fejedelem ilyenformán felemészti minden vagyonát, s végül, meg akarván őrizni a bőkezűség látszatát, alattvalóit csak szipolyozza, és zsaroló lesz, aki mindenre képes, hogy elegendő pénzhez jusson. Emiatt népei meggyűlölik, és nem becsülik, mert elszegényedett; ilyen úton-módon, ezzel a bőkezűséggel sokakat sért meg, és csak keveseknek juttat. A legelső nehézséget jobban megsínyli, mint bárki más; ha felismeri ezt és küzd ellene, mindjárt fösvény hírébe kerül.”[1]

Hogy igazságos legyek, meg kell említeni, hogy ez természetesen nem csak az Orbán-kabinetre igaz. A rendszerváltozás óta minden kormány (talán) legnagyobb gondja az volt, hogy hogyan tartsa fenn legalább a látszatát a jólétnek úgy, hogy közben nem kezd bele strukturális reformokba. Tehát a pénzt alapvetően rossz rendszerek pazarló fenntartására költi, életben tartva az államszocialista rendszertől örökölt paternalizmust, miközben tudja, hogy a mindenkori költségvetés fenntarthatóságán ez nem segít. Ráadásul pont ez az a témakör, amiben a már fentebb említett függőségünk a leginkább realizálódik. Hogy aktuális is legyek, érdemes itt kitekinteni a jelenlegi kormány adópolitikájára, ami tökéletesen tükrözi a vastaggal szedett idézetet.[2] A másik, ezzel összefüggő intelme Machiavellinek, hogy „[ha] útban vagy a hatalom megszerzése felé, ekkor viszont igenis szükséges, hogy bőkezűnek tartsanak”. Ezt be is tartotta Orbán Viktor, emlékezhetünk a választások előtti „adócsökkentések kormánya leszünk” szlogenre.

A Fejedelem XVII. fejezete, mely a könyörületességről és kegyetlenségről szól, a mai értelemben nehezen értelmezhető, hiszen bármennyire is szeretünk e klasszikus mű és a napi politika között párhuzamot vonni, el kell ismerni, hogy a politika némileg változott az elmúlt 499 évben. Így tehát a demokrácia valamifajta piacot hozott létre, ahol a pártok kínálata és a választópolgárok kereslete találkozik. Ugyanakkor mégis vannak ebben a fejezetben is tanulságos tételmondatok, például a következő:

„Mégis bizodalmában és a cselekedeteiben egyaránt elővigyázatosnak kell lennie. Senkit se riasszon el magától: legyen mértéktartó, körültekintő és emberséges.”[3]

Ezt az intelmet úgy fordíthatjuk le a XXI. századi politikára, hogy a politikus a vitában legyen centripetális jellegű, középre húzódó, óvakodjon a szélsőségektől, amelyek sokakat elriaszthatnak. Ez éppen most válik érdekessé, amikor a Der Spiegel „szélsőjobb felé kacsintó” Orbánról cikkez[4], illetve a Jobbik tisztújító kongresszusán Vona Gábor is megjegyezte, a Fidesz úgy tesz, mintha az ő programjukat teljesítenék, hogy kifogják vitorlájukból a szelet.[5] Hogy ez pontosan mennyire igaz, azt nehéz megítélni, bajos ugyanis különbséget tenni a válságban elkeseredettek felé populizmussal nyitó gondolatok és a valós szélsőséges gondolatok között. De Orbánnak mindenképpen óvatosnak kell lennie, mert egyrészt Európa boldogabb felén nem nézik jó szemmel, ha valaki kirekesztő eszméket vall, másrészt pedig ezzel újabb ütőkártyát adna az ellenzék kezébe.

A következő fejezet az adott szó megtartásáról és a szószegésről szól, mely valljuk meg, igencsak aktuális téma. Le kell szögezni, hogy Machiavelli alapvetése, hogy az emberek „gonosz indulatúak”. A szerző is felismeri, hogy bár nagyon szép dolog, ha egy uralkodó megtartja a szavát és őszinte marad, a legtöbbször erre nincs lehetősége és ez nem is feltétlenül baj. A jó fejedelemnek rendelkeznie kell állati és emberi természettel egyaránt. Az állatok közül Machiavelli az oroszlánt és a rókát tartja követendőnek. Ezek megfelelő kombinációja teszi a jó uralkodót jóvá. És ez a motívum meg is jelenik Orbán Viktor retorikájában, amit az ellenzéki sajtó (mondjuk ki: joggal) „kettős beszédnek” nevez. Ha megnézzük a magyar miniszterelnök brüsszeli beszédét, akkor egy kompromisszum kész, ugyanakkor határozott, az elvei mellett kiálló európai politikust látunk.[6] Ugyanez a politikus itthon viszont szabadságharcot és forradalmat vizionál, az Európai Uniót gyarmatosítónak tartja és a Szovjetunióval állítja párhuzamba.

„(…) kegyesnek, hűségesnek, emberségesnek, őszintének, vallásosnak kell látszani, és annak lenni; de lélekben mindig elkészülni az ellenkezőjére.”[7]

Ennek a feltételnek Orbán Viktor egészen 2010-ig megfelelt. Azóta azonban ez némileg mintha megváltozna. Erre a kulcsfontosságú fogalomra, a „látszatra” egyre kevésbé ügyel a miniszterelnök. A kétharmados felhatalmazás birtokában olybá tűnik, hogy megfeledkezett arról, hogy minden csoda három napig, illetve jelen esetben maximum négy évig tart.

„A rosszat is meg kell tennie, ha a szükség úgy kívánja.” [8]

Erről pedig már volt fentebb szó. Mármint arról, hogy a szükség hiába kívánta úgy, a rendszerváltozást követően regnáló „fejedelmek” nem mertek rosszat tenni. Lehetne itt szót ejteni a Bokros-csomag felemás végrehajtásáról, a Gyurcsány-csomag felemás végrehajtásáról, illetve legutóbb az első Széll Kálmán terv be nem váltott ígéreteiről.

„a fejedelemnek gondja legyen arra, […] hogy mindazt kerülje, amivel gyűlöletet és megvetést támaszthat személye ellen; […] legelsősorban akkor gyűlölik, ha megrabolja és erővel elveszi alattvalói vagyonát és asszonyait.”[9]

Elég itt csak a magánnyugdíj-vagyon államosítására gondolni. Ugyanakkor persze a már fentebb idézett intelmek összefüggnek ezzel. Hiszen a fejedelem jelen esetben nem csak hogy megrabolta alattvalóit, de nem szentelt figyelmet annak a bizonyos látszatnak a fenntartására sem. Meg lehet említeni a hektikus és egyre nagyobb méreteket öltő adóztatást is, mint „rablást”. Ez persze nem számít szó szerint lopásnak, de arra tökéletesen alkalmas, hogy alattvalói meggyűlöljék a fejedelmet és kijelenthető, hogy Orbán Viktor kormánya nem járt el megfelelő körültekintéssel ezekben az esetekben. Ezt támasztja alá az is, hogy „megvetés pedig akkor sújthatja, ha állhatatlan, meggondolatlan (…)”[10]. A „meggondolatlan” talán az a jelző, amely a jelenlegi kormányt leginkább megilleti.