Elképzelem, ahogy Orbán Viktor ül a dolgozószobájában és nem érti. Hát őt megválasztották demokratikus úton, nem is először, most meg mégis mindenki hőbörög. Minden lépése tisztán demokratikus volt, és mégis Viktátornak csúfolják. Hogy van ez?

Feltételezem, hogy Orbán Viktor valamikor olvasta Niccolo Machiavelli: A fejedelem című kis könyvét. Feltételezem azt is, hogy ez a valamikor nem mostanában volt. Márpedig azért nem, mert ha mostanában lett volna, akkor a Miniszterelnök Úr nem volna így meglepődve. Machiavelli ugyanis már 1513 őszén írásba foglalta, mit kell tudnia és cselekednie egy „hódítónak”, egy politikusnak, aki hatalmat akar szerezni, és azt meg is óhajtja tartani (márpedig ez a két célja van egy politikusnak, semmi több ‑ mondja a szerző). Machiavelliről és a III. Magyar Köztársaság 1990 óta íródó történetéről olvashat tehát a nyájas olvasó alább.  Természetesen Machiavelli az egyeduralom fajtáit elemzi művében, ugyanakkor a párhuzamok korántsem lesznek annyira távoliak, mint ahogy az elsőre tűnhet.

Ha a szerző terminológiáját követjük, akkor „új keletű egyeduralomról” kell beszélnünk. Az új hatalom megszerzése „virtust vagy szerencsét kíván”, Orbánnak pedig mindkettőből volt. Valójában azonban mindkettőre szükség is van.

Szerencsére, hogy jókor jó helyen legyen, hogy egyáltalán alkalma legyen az uralom megragadására. Ez kétségkívül megadatott Orbánnak, hiszen az őt megelőző kabinetek népszerűsége a nullához konvergált, a gazdasági válságtól a 2006. októberi eseményeken át az őszödi beszédig rengeteg ponton követett el politikai harakirit a Gyurcsány-kabinet. Távolabbi értelemben pedig szerencséje volt már a ’80-as évek végén is, hogy pont akkor volt fiatal egyetemista, amikor a rendszerváltásra lehetőség volt, és pont olyan szellemi környezetbe került, amilyenbe.Virtusra is szüksége volt ugyanakkor, hogy ezeket a helyzetek felismerje és élni tudjon a lehetőséggel. De, mint azt Machiavelli is kiemeli, szép dolog a hatalom megszerzése, megtartása azonban talán még nagyobb kihívás:

„a birodalom megszerzésének nehézségei részben az új rend és törvények szükséges bevezetéséből adódnak, amelyekkel államukat megalapozzák. És tekintetbe kell venni, hogy nincs nehezebb, kétesebb kimenetelű, veszélyesebb dolog, mint új törvények bevezetéséért síkra szállni. Mert ellenségei mindazok, akiknek a régi törvények hasznára vannak, azok pedig, akiknek az új rendelkezések szolgálnak hasznukra, pusztán lagymatag védelmezői.” [1]

Az elmúlt két év törvényhozási dömpingje, amit az ellenzék többször is nehezményezett, pontosan erről szól. De ha az „államot megalapozó törvényről” beszélünk, nyilván az új alkotmány –bocsánat, „Alaptörvény” –kell, hogy szóba kerüljön. Már a szükségessége is megkérdőjelezhető. A kormánypárt(ok) két dologgal szokták indokolni megalkotását: egyrészt azzal, hogy az előző alkotmány „kommunista”, mert száma 1949. évi XX. törvény volt. Azt ugyanakkor elfelejtik, hogy a két alkotmány szövegében egyetlen egy közös passzus szerepelt, ez pedig így hangzott: „Magyarország fővárosa Budapest.”. A másik közkeletű indoklás, hogy az 1989. október 23-án életbe lépett alkotmányt ideiglenesnek szánták. Ez valóban így van, ugyanakkor az az alkotmány kétségtelenül működött és egy új uralomnak csak a legszükségesebb változtatásokat kell alkalmaznia pontosan azért, mert „kétes kimenetelű, veszélyes dolog” új törvények mellett síkra szállni. Ugyanakkor az Orbán-kabinet úgy érzi, hogy a kétharmados felhatalmazással a háta mögött mindent meg is kell tennie, amit megtehet.

 „Ezért szükséges e rész alapos megvilágításához annak ismerete, hogy az újítók magukban vannak-e, avagy másoktól függenek;”[2] – mondja Machiavelli az új törvények meghozásáról. Ha másoktól függenek (ahogy az nálunk kétségtelenül igaz, hiszen politikánk és működésünk sok szempontból szövetségi keretek között, az EU-n, a NATO-n, és még rengeteg nemzetközi szerződésen belül zajlik), akkor az „újítóknak” figyelembe kell venni ezeket a függéseket. A kormány retorikájában gyakran használt „szabadságharc” kifejezés viszont nem pont ezt támasztja alá. A függés még egyszer előkerül a műben, a XXI. fejezetben, ahol Machiavelli a következőt írja:

„(…) a fejedelemnek vigyáznia kell, nehogy más, nála erősebb hatalommal szövetkezzék, hacsak szükségből nem, ahogyan előbb mondottuk; mert ha győz, hatalmába kerülsz, s a fejedelemnek óvakodnia kell attól, hogy mások kénye-kedvétől függjön.”[3]

Ezzel kapcsolatban érdemes kitérni a rendszerváltozást követő évtizedre. Természetes, hogy kiszabadulva a Szovjetunió „fogságából” és beszabadulva a piaci orientáltságú demokrácia világába, egy ország számos kihívással találkozik. Társadalmi, gazdasági, politikai krízisek egyszerre törnek felszínre a bő negyvenévnyi szocialista elhallgatás után. Ezekre a kétségkívül komoly kihívásokra a politika válasza kitérő volt: már-már észt veszejtve siettünk az európai integrációba, amitől tejjel-mézzel folyó Kánaánt vártunk, és természetesen a gondjaink azonnali orvoslását. A 14 éven át tartó nagy sietségben (1990-től a 2004-es EU csatlakozásig értendő a 14 év) viszont egyik kormányerő sem kísérelte meg a társadalmat, az emberek gondolkodását úgy átalakítani, hogy képesek legyenek (legyünk) a demokrácia és a piaci alapú gazdaság alapvető összefüggéseinek megértésére, illetve nem kísérelte meg elősegíteni az új viszonyokhoz való alkalmazkodást sem. Ennek okán 6-8 évnyi EU-tagság után az elégedetlenség érthető. Nem voltunk és vagyunk képesek az adódó lehetőségeket kihasználni, hiszen sem a politika, sem a társadalom nem érti a nyugati értelemben vett demokráciát, így nem is tud megfelelni neki.