Szokás mondani, hogy a magyar politika, és rajta keresztül a magyar társadalom végletekig megosztott, kompromisszumképtelen. Szokás hiányolni az alapvető értékek feletti konszenzust, hogy például nincs egységes történelem-, és társadalomszemléletünk, magyarságtudatunk. Ugyanakkor az utóbbi néhány évben a politika nagyobbik fele nagyon is egységes álláspontot mutat egy bizonyos témában. Óva intenék azonban mindenkit a pezsgődurrogtatástól, ez az ügy ugyanis a Jobbik helyzete. A politikai paletta szereplői lenyűgöző összhangban igyekeznek rásütni a pártra a nácibélyeget. A Fidesz és az MSZP felváltva kiabál kígyót-békát a Jobbikra, és közben borzalmasan féltik a demokráciát.

Alapvetően két oldalról fogom most megkörnyékezni a dolgot. Egyrészt érdemes végiggondolni, hogyan hatott a Jobbik megerősödése a Fideszre és az MSZP-re. Nyilvánvaló, hogy a ’98-’10 között regnáló hugymeleg állóvízre hajazó pártrendszert felborította a 2010-es választás eredménye. A Fidesz és az MSZP már nincs relatív erőegyensúlyban, és együtt nem képesek begyűjteni a szavazatok usque 95-98%-át. Ebből következően nem nekik jut az állami pénzek szinte egésze, és nem képesek kordában tartani, és saját kényük-kedvük szerint tematizálni a politikai vitát (jellemzően nagyvonalúan eltekintve a strukturális átalakítások szükségességétől, és minden mástól, ami kívül esik az n+1. havi nyugdíj megígérésén). Kihívók érkeztek tehát az LMP és az Jobbik személyében. Ha én lennék a Fidesz vagy az MSZP helyében, nekem is baszná a csőrömet. Az LMP viszont egyrészt a két újonc közül a kisebbik, ráadásul olyan feddhetetlenül demokrata, hogy még saját magának is képes lenne ellenzéket alakítani. Meg különben sem velük akartam ma foglalkozni. Szóval ott tartottunk, hogy a Jobbik belepofátlankodott abba a húsosfazékba, amiből a Fidesz és az MSZP eddig zabált. Nyilván a két párt célja (egymástól egyébként teljesen függetlenül is) az újonc kigolyózása.  A Jobbik persze megkönnyítette ellenfelei dolgát azzal, hogy többször is leplezetlenül okádták magukból az antiszemitizmust, amire ’45 óta Európában furcsán szoktak nézni (persze Vonáék erőltetik is a „keleti nyitást”, könnyen el tudom képzelni, hogy Közép-Ázsiában ez a modor szalonképes). Így tehát a Jobbik olyan körültekintéssel vonult be a Parlamentbe, mint Bruce Willis Harlembe:

Másrészt pedig ez az önfeledt nácizás a narancs-szegfű tandemtől erőteljes pótcselekvés is. Ugyanis egész egyszerűen a Jobbik olyan kérdéseket feszeget (leginkább a cigányüggyel kapcsolatban persze) ami Magyarországon primer problémakör már ma is, nem ám 20 év múlva. És mivel a Fidesz és az MSZP azt nem mondhatja, hogy „hát igen, valóban, eltapsoltunk isten tudja hánymilliárdot úgynevezett romaintegrációra, aminek látszata semmi, és a pénz is eltűnt félúton”, ezért inkább azt mondja, hogy „kussoljüljlebüdösnáci”.

Namost, ha már szó volt arról, hogy a Fideszt és az MSZP-t milyen motivációk vezérelték, érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon szükség van-e Jobbikra? A válasz szerintem igen. Ugyanis a Jobbiknak van két nagyon jó tulajdonsága. Az egyik, hogy képes out-of-box gondolkodni, tehát olyan alternatívákat képes állítani, amiknek ugyan 99%-a nyilvánvaló faszság, de a maradék 1% valódi újítás, ami akár előremutató is lehet. A másik nagy előnyük, amit már említettem, miszerint hajlandóak feltenni kényes kérdéseket, és nem igazán fogadják el a mismásoló válaszokat. Ezek után (meg úgy amúgy is) alapvető demokráciaelméleti minimum, hogy aki a Jobbikot be akarja tiltatni, az egy méretes vadbarom. Van ugyanis egy remek Bibó idézet, ami úgy kezdődik, hogy „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni a más véleményűektől”. Így tehát a Jobbikkal szemben nem az a helyes megoldás, hogy lenácizom és nem állok vele szóba. Sokkal inkább minden egyes véleményét meghallgatom, és közben az általuk feltett kérdésekre (például a cigánysággal kapcsolatban) megnyugtató és kielégítő választ adok. Ja, hogy nincs ilyen válaszom? Arról már nem a Jobbik tehet…

(a következő poszt az LMP hasonszőrű megközelítését fogja tartalmazni. vagy nem.)