Azt a bajai időközi választások, illetve a Magyar Szocialista Párt kongresszusa nyilvánvalóvá tette, hogy a jövő évi választásokon a győztes személye teljesen másodlagos kérdés. Ha újabb négy évre kap felhatalmazást a Fidesz, akkor a demokrácia új, amorf formája születik majd meg egy roppant céltudatos, oligarchikus rendszerben, ez lesz a „lejtő pálya demokráciája”. Ellenkező esetben, egy MSZP-Együtt-PM-DK koalícióval visszatérne a koncepciótlan, erőtlen, Nyugat-Európa felé mindenféle kritika nélkül vonzódó kormányzás, amit szintúgy senkinek sem kívánnék. A választások tétje tehát nem elsősorban ez. Ahhoz viszont, hogy meglássuk, miért kell valóban izgulnunk, érdemes két lépést tenni hátrafelé.

A rendszerváltozást követően a magyar politikában relatíve gyorsan letisztázódott a sikeres választási részvétel receptje, ezt fogjuk most végigvenni.  Egy pártnak számos alapfeladata van, én ezek közül kettőt emelnék ki most. Az első, hogy programmal kell rendelkeznie, tehát világos elképzelésének és tervének kell lennie azzal kapcsolatban, hogy egyes szakpolitikák terén milyen döntéseket hozna. Magyarországon ennek a komoly tervezőmunkát és háttértudást igénylő feladatnak az eredménye nagyjából a nyugdíjemelés – adócsökkentés - végtelen gazdasági növekedés háromszögben csapódik le, aminek gyakorlati következménye lesz a túlígérgetés politikája. És nagyon úgy tűnik, hogy felelőtlen, vagy félfelelőtlen ígérgetés nélkül nem lehet érdemi választási eredményt elérni. Ennek számos oka van, de ezekről majd máskor lesz szó. A tanulság tehát, hogy ha sikeresek akarunk lenni, ahhoz ausztriai életszínvonalat kell ígérni.

A másik alapfeladata egy pártnak, az az öndefiniálás. Kell egy olyan világos és egyértelmű ideológiát felépíteni, aminek a legfontosabb célja, hogy a pártot megkülönbözteti a többi párttól. Ez a feladat tehát arról szól, hogy a társadalomban meglévő nagy ellentétpárok mentén állást foglal az adott párt. Ezek lehetnek etnikai, vallási, nyelvi, megosztottságok, vagy ezek keverékei. A Magyarországon sikeres pártok alapvetően két törésvonal mentén elhelyezkedve tudtak sikert elérni. Az első, és komolyabb történelmi múlttal rendelkező, az a nyugatias-nemzeties ellentétpár. Ez magában foglalja a rendszerváltozás után újjáéledő népi-urbánus vitát csakúgy, mint a kommunista-antikommunista, egyházbarát-antiklerikális, liberális-konzervatív ellentéteket, vagy a feltétel nélküli kapitalizmus és az erős állami beavatkozás hívei közti vonalat.

A másik, ennél sokkal szerényebb múltra visszatekintő törésvonal a régi-új ellentétpár. Az ezt használó (új) pártok öndefiníciójának fontos eleme, hogy saját magukat a „régiekkel szemben” határozzák meg, fontos számukra, hogy ők a „rendszeren kívüliek”, az elégedetlenek, az „új utat” megtestesítők. Ez a törésvonal viszont múlandó: amint egy párt bejut a parlamentbe, ő is „régi” lesz, részévé válik a rendszernek.

Amennyire én látom, ezek alapján minden valaha volt releváns párt osztályozható:

Természetesen néhány pontosítást tennék: Egyrészt a törésvonalak egyik-, vagy másik oldalát érdemes skálaszerűen kezelni, tehát például az LMP nem annyira nyugatos, mint amennyire az SZDSZ volt, és a Fidesz nem annyira nemzeties, amennyire a Jobbik. Másrészt pedig a MIÉP természetesen nem „új” párt, de amikor még releváns tényező volt, erőteljesen használta a „más út” retorikáját. Ezen kívül érdemes még kitérni az MDF-re, mely 2006-ban szakított a Fidesszel, és saját jogon lett a törvényhozás tagja, amivel érdekes módon valósította meg a „parlamenten belüli parlamenten kívüliséget”.

Az elmélet nyilvánvaló vázlatossága ellenére rámutat egy nagyon fontos következményre, illetve vet fel néhány fontos kérdést. Az egyik következmény az, hogy ezeknek a formuláknak az alkalmazásával, és elégséges mennyiségű pénzzel szinte biztos a kedvező választási eredmény. A másik következmény pedig az, hogy a rendszeren kívüliség retorikáját eddig használó pártok nem tudtak huzamosabb ideig érdemi eredményeket felmutatni, köszönhetően annak, hogy az országgyűlési munka során nem tudták érvényesíteni „másságukat”, vagy nem tudták azt megfelelően kommunikálni. Az ebből következő kérdés pedig az, hogy a Jobbik és az LMP vajon képes lesz-e túllépni ezen a rosszízű hagyományon, és tagja tud-e maradni a Parlamentnek?

Ez pedig azért fontos, mert jelenleg a magyar politika megújítására csak ennek a két pártnak van reális esélye.