A korábbiakban már részben boncolt témát fogom most is feldolgozni, úgy látszik ez lett a fixa ideám. A dolog alapvetően két részből áll. Az egyik fele, hogy van egy nagy gazdasági visszaesés, olyan, amihez hasonlót élő ember nem látott, maximum, aki aktív volt már 1929-ben. Ezt a válságot kezelni kell. A válságkezelés elméletben annyira nem nehéz dolog, gondolom én, hiszen a szabályozó szereplőknek (nemzeti bankok, nemzeti kormányok, nemzetek feletti szervezetek, stb.) van egy adott eszközkészlete, amivel a gazdasági problémákat kezelni szokás. Ezek működtek legutóbb is, a dotkom válságnál, meg működtek azelőtt is, ezért nincs ok kételkedni abban, hogy most is működnének. Bő két hete volt viszont a hvg.hu-n egy interjú, amiben Jaksity György meglehetősen vészjóslóan nyilatkozott a válság európai vonatkozásában. Nagyjából azt mondta, hogy az eddigi módszerek látványosan nem akarnak működni, de legalábbis erősen kérdéses, hogy az ismert receptek beválnak-e.
A dolog másik fele, hogy a gazdasági válság egy ponton túl politikai válságot is generál. Na, ez a büdösebb hal. Tudniillik az van, hogy a gazdasági válság megoldását elősegítő keserű pirulákat nagyon nehéz lenyomni az istenadta nép torkán. Megpróbálom minél több példán keresztül levezetni, miről is van szó:
1. Itt van előttem a társadalomtörténet 2. jegyzetem, ami a Magyarországon ’48-’52 között működött keményvonalas szocializmus jelszavai között a következőt mondja: „alapvető ígéret az ’utolérésre’, átmeneti áldozatvállalás, átmeneti bajok”. Nos, én 1990-ben születtem, de amióta tudok olvasni, és megértem a tévét, azóta magam sem hallottam mást szeretett vezéreinktől. Ebből adódóan jogos a feltételezés, hogy mintha az elmúlt 60 évben nem egészen sikerült volna az a bizonyos utolérés. Éppen ezért kérdéses, hogy a csak megszorításokra épülő gazdaságpolitika tud-e működni, politikailag vállalható-e? Főleg annak tekintetében, hogy Jaksity György (aki jobban ért hozzá, mint én, és még a nyilatkozatai is szimpatikusak, úgyhogy hiszek neki) is azt mondta, hogy nem olyan biztos, hogy ez a válság megoldható ezekkel az eszközökkel. Tehát mi van, ha az eredménytelen, ráadásul recessziót generáló népsanyargatást a társadalom egy idő után megelégeli, és „kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki”?
2. A politika persze azt is csinálhatja, hogy egyszerűen rákeni a gonosz zsidóliberálbolsevikbanktőkére az egész balhét. Ezt Orbán Viktor meglehetősen erősen próbálja sulykolni, elég csak a „spekulánsok Magyarország elleni támadásaira” gondolni. És ha ehhez hozzávesszük a Fidesz „polgári” és „középosztályi” retorikáját, telitalálatnak érzem, mikor G.B. Shaw egyik drámájában Lady Britomart a következőket mondja fiának: „Az csak a polgári középosztály szokása, Stephen, hogy valakit riadt tehetetlenség fogjon el, amikor rájön, hogy gonosz emberek is vannak a világon.”. Persze eszemben sincs feltételezni, hogy Orbán Viktor most tudta volna meg, hogy vannak gonosz emberek is a világon, ez a fajta felelősség-áthárítása ezért is tűnik erőtlennek, és feleslegesnek, főleg mivel semmit nem old meg, legfeljebb átmeneti népszerűséget hoz.
3. Ha már hazai vizekre tévedtem, érdemes lenne megemlíteni még egy apróságot. Az elmúlt hónapok közbeszédjében elharapódzott a „görögözés”. Értem ezalatt, hogy gyakran hallani, amint látszólag értelmes emberek az euró zóna válsága kapcsán már-már habzó szájjal szidják a görög népet, hogy az lusta, nem akar dolgozni, mindezért viszont felmarkolják a sokezer eurókat, és még korán nyugdíjba is mennek, meg a költségvetési számokon is csaltak gazul. Ráadásul, ezek az ebadták most meg fel vannak háborodva azon, hogy megszorítások jönnek náluk, hát hagyni kéne őket megdögleni ott ahol vannak. Kétségtelen, hogy, mint mindenben, ebben is van némi igazság. De hadd emeljek ki egy pici részletet. Mi magyarok szintén nem szeretünk annyira dolgozni, 8 óránál többet főleg nem. Ezért cserébe a kínai átlagbér sokszorosát kapjuk, szeretnénk nyaralni menni, meg a nyugdíjunkat se akarjuk feladni. Ennek ellenére a kormányzati retorikából természetesnek lehetett venni, hogy Kína finanszírozza majd a mi államadósságunkat. Érdekes.
4. Ha már Görögországnál tartottunk. Tökéletes példa a politikusi gondolkodás irracionalitására. Ott vagyunk jelenleg, hogy HA a brutális megszorításokat le tudják vezényelni, HA a globális gazdaság megfelelően reagál, akkor, majd 2020-ra görög államadósság lemegy 120%-ra. Olvassuk el ezt még egyszer. Gyakorlatilag arról van szó, hogy a görögök 10 évig vért fognak hányni minden nap, és ha szerencséjük lesz, akkor cserébe 120% lesz csak a GDP arányos államadósság, ami még mindig fenntarthatatlan, tehát további megszorításokat igényel. Most őszintén, hol él az, aki erre fapofával azt mondja, hogy reálisan végrehajtható? Értem én, hogy az Európai Unió számára a görög válság kezelése presztízskérdés, mert ha sikerül valami isteni csoda folytán megmenti hellén testvéreinket, akkor azzal az EU deklarálja politikai erejét, viszont ha nem sikerül, és egy eurózóna tag elhullik, akkor annak „beláthatatlan következményei” lesznek, de nem tudom elhinni, hogy van ember, aki ennek a megvalósíthatóságát komolyan gondolja.
Ha már EU politikusokról szó esett, érdemes a tökénél megfogni a problémát. Úgy gondolom, hogy 2012-re egyértelművé vált, hogy a politikában a legnagyobb érték az innovációs készség. Az a képesség, hogy egy politikai szereplő képes megújulni, és folyamatosan alkalmazkodni az amúgy egyre gyorsabban változó szituációkhoz. Na ez az a képesség, amit egyáltalán nem látok Európában. Egy ilyen szintű probléma menedzselése kétségkívül korszakos politikust kíván meg, tehát a léc valóban nincs alacsonyan. A válság ráadásul tökéletesen felszínre hozta az EU minden gyengeségét. Egyrészt az egység csak látszólagos. Amíg jól megy a szekér, addig mindenki nagyon barátja mindenkinek, de amint egy másik országért kell áldozatot hozni, mindenki visszakozik, és elkezdi a saját függetlenségét hangsúlyozni. A másik, technikai jellegű probléma, hogy a közös pénzhez nem tartozik közös költségvetés, ami egyértelmű rizikófaktorokat hordoz magában. Ehhez kapcsolódóan jó, ha megemlítjük, hogy néhány napja 25 ország aláírta Brüsszelben a „ Szerződés a gazdasági és monetáris unióbeli stabilitásról, koordinációról és kormányzásról” nevű papírt. Ebben lényegében azt vállalták a felek, hogy nem költenek többet a bevételeknél. Ez persze csak az eurót használó országokra vonatkozik, ellenben az összes aláíró között egyetlen olyan ország volt csak, akik ezt a legutóbbi évben betartották, ők viszont svéd koronával fizetnek. Újabb remek példa arra, mennyire korlátolt az Unió politikai elitje. Van egy másik dolog is. Mióta tagállam lettünk, borzalmas mennyiségű pénzt vettünk ki a közös kasszából a számtalan pályázat során. 2004 és 2009 között konkrétan nettó 2100 milliárd forintot. Ebből persze rengeteg minden épült és szépült, de jó, ha az árnyoldalakra is vetünk egy pillantást. Csak egy példa: Kisbajom községe EU-s pályázatból épített díszhidat, illetve nyilvános vécét. Nem azért, mert erre volt csak szükségük, hanem mert erre lehetett pályázni. Csak elméleti szinten gondoljunk bele: ebből a 2100 milliárdból fel lehetett volna számolni itthon a szegénységet. Képzeljük el, hogy 2012-ben Magyarországon nem létezik szegénység… Számomra egyrészt elkeserítő ez a fajta dilettantizmus, másrészről nagyon izgat a kérdés, vajon lesz-e EU 2.0, és ha lesz, akkor milyen lesz?
