Zoon Politikon

 Valentin nap van, és a barátnőm jön át hozzám ma este. Kettőnk története közelről sem idilli, mondjuk úgy: hullámvölgyekkel erősen terhelt. Épp ezért, gondoltam meglepem, és készítek neki vacsorát. Na most én főzni nem tudok, viszont szerencsémre a lány él-hal a sajtokért, ezért némi anyagi ráfordítással könnyen a kedvében tudok járni. Lesz persze gyertya is, meg ajándék, és kivételesen félreteszem a leendő apóssal kapcsolatos szarkazmusomat is. Úgy fogok viselkedni, ahogy ilyenkor illik.

Még mielőtt megijedne a nyájas olvasó, nem fogom részletezni az este további kimenetelét, valójában a hangsúly az előző bekezdés utolsó tagmondatán van: ahogy ilyenkor illik. Illem és erkölcs tekintetében ezer féle témában lehet megnyilatkozni (nem illik például liftbe fingani, ugyebár), itt viszont most politikáról lesz szó. Gondolom az olvasó most a szívéhez kap, és felteszi a kérdést, hogy mégis hol volt a félkegyelmű szerző az elmúlt usque 600 évben, amikor a tudomány hermetikusan elzárta egymástól a politika és az erkölcs kifejezéseket. Nos én ezzel természetesen tisztában vagyok, viszont két dolgot érdemes megfontolni: egyrészt, a 16. század előtt is létezett politikai filozófia, másrészt, ahogy mondani szokás, nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. Tehát bár az erkölcs talán nem lételeme a politikának, az erkölcs látszatára kényesen oda illene figyelni.

Kezdjük az elsővel: Hippói Szent Ágoston szerint például, bár az uralkodói hatalom megkérdőjelezhetetlen, a királynak is erényesnek kell lennie, és bizonyos erkölcsi kritériumokhoz tartania kell magát. És nagyjából ugyanezt mondaná minden más gondolkodó is, mondjuk Boethiustól Machiavelliig. Ahogy mondani szokták, ennyi ember nem tévedhet, tehát valamiféle köteléknek kell lennie illem-szokás-erkölcs és politika között. Ugorjunk egy nagyot, például a jelenbe, de legalábbis vegyük górcső alá mondjuk az utóbbi tíz évet. Nyilván a tágabb értelemben vett aktuálpolitikát filozófia szempontból vizsgálni némileg mulatságos volna, ezért nem is ez a cél. Mint fentebb megállapítottuk, a választók szükségét érzik annak, hogy az általuk megválasztott politikus erkölcsösnek tűnjön, a megbízhatóság látszatát keltse. Most nagylelkűen átsiklanék a korrupciós ügyek, nokiás dobozok, kéz alatt átcsúszó papírborítékok halmazán, mert úgy vélem, pitiáner dolog lenne kósza százmilliókat számon kérni szeretett vezetőinken. Érdemes viszont a parlamenti felszólalásokat megnézni, mert nagy szerencsénkre ma már a szó sem száll el, így bőven mazsolázhatunk az elmúlt évek terméséből. Antall József legendássá vált replikája, a „tetszettek volna forradalmat csinálni” a mostani hozzászólásokhoz képest kimért és elegáns válasz volt. Néhány évvel később Bogdán Emil, volt MIÉP alelnök szerint már „termeszek rágták a nemzetet”, és a Gyurcsány Ferenc korai miniszterelnöksége alatt felvillantott „Come back Medgyessy” táblák sem szerepelnek a jó modor tankönyv első oldalán. De az legalább vicces volt. Persze a harmadik Magyar Köztársaság csecsemőkorában még nem ismerték a pr-t, és valószínűleg kevés párt alkalmazott kommunikációra szakosodott szakembereket. Így bár voltak durva megszólalások, például amikor a volt SZDSZ elnök, Kis János, miközben a Kossuth-címer mellett érvelt „svájcisapkás motívumot” vett észre a koronás címerben[i]. És persze bűn volna megfeledkezni szeretett Torgyán apánkról, aki majdnem minden nap felállt a parlamentben, és elmondta, hogy „Horn Gyula mondjon le!”. De ennek az egész ezredforduló előtti politikának volt valami gyermekded bája, az ember úgy érezte, hogy nem akar itt igazán senki senkit bántani, csak épp némely hozzászóló kicsit faragatlan. Mára ez teljesen eltűnt, az egyéni mellényúlást a vérprofizmus váltotta fel, mondhatnánk, ha logikusan gondolkodnánk. Miért van az embernek mégis az az érzése, hogy a jelenlegi kormánypártban olykor a vezető politikusok sem gondolják végig, mit jelent, amit mondanak? Miért van az embernek az az érzése, hogy ezek a remek legények már-már direkt vágják maguk alatt a fát?

Alaphelyzet a következő: hivatalba lép a kormány, az ország a tönk szélén egyensúlyoz, de az előd komoly és szakmai politikájának köszönhetően stabil helyzetben a gazdaság. A hatalom gyakorlatilag korlátlan, és a helyzet annyira rossz, hogy még a társadalom is belátja, szükség van strukturális átalakításokra, amik következtében (legalábbis rövid távon) kevesebb pénz marad a háztartásoknál, tehát hogy olcsó retorikával éljek: fájni fog. Az amerikai sport terminológia erre a „win-win situation” kifejezést használja, magyarul csak jól lehet kijönni belőle. A kárpát-medence törzsfőnökének viszont ez sem sikerült, úgy látszik. De ne szaladjunk ennyire előre. Azt mindenki látja, hogy a kormány előszeretettel veszi kölcsön a dualizmus és Horthy-rendszer alakjainak neveit, jogosnak tűnhet tehát, hogy megnézzük, mit tettek elődeik az 1928-ban induló válság idején. Az összeomlás idején receptre felírt kormányváltás után az új miniszterelnök, Károlyi Gyula, hogy mutassa, a válságot mindenki megsínyli, üzemen kívül helyeztette az állami autókat, megszűntették a miniszterek védelmét biztosító rendőri erőket, és Károlyi nagyrészt maga fizette a hivatalával járó reprezentációs költségeket.[ii] Ez persze önmagában nem mentette meg őt a gyors leváltástól. Ezzel szemben, tucatjával lehetne az elmúlt bő másfél évből sorolni a példákat arra, hogy milyen otromba módon szólták el magukat kormánypárti politikusok. Idézhetnénk, hogy „aki szegény, maga tehet róla”, vagy a legújabbat, miszerint 47.000 Jó Magyar Forintból tisztességesen meg lehet élni. És most naphosszat lehetne sorolni az aranyköpéseket, de erre semmi szükség. A tendencia ugyanis jól látható: a regnáló politikai elit nincs tisztában hatalmának véges mivoltával. Ha általánosságban nézzük, szembetűnő a kormányzati kommunikáció gyengesége. A Fideszt nagyon sok esetben saját maga hozza zavarba. Nézzünk erre is egy példát. Mint már volt róla szól, kormányváltáskor a gazdaság relatíve konszolidált helyzetben volt, úgy lehetett volna leülni akár az Unióval, akár az IMF-fel tárgyalni, hogy még beleszólásunk is lett volna abba, mit írunk alá. Ezt a láthatóan jó helyzetet a kormány úgy értékelte, hogy ki lehet jelenteni, hogy semmi szükségünk az IMF-re. Kapitális hiba. Mert a cél helyes, valóban fontos egy ország számára az önálló mozgástér (amit a késői Gyurcsány-, majd Bajnai kabinet nem pont így gondolt, és röhögve írták alá a megállapodást a Valutaalappal). De egy ilyen feszült és labilis helyzetben ennyire a végletek között csapongóan gondolkodni Róbert Gidai gyermetegség. Aztán most lehet magyarázni, hogy mi mindig is Eurázsiával harcoltunk. Ráadásul nem elég, hogy kommunikáció szempontjából a kormány külföld és belföld között erős ’kettős könyveléssel’ dolgozik, de a nagy szavak harcába beszállt az Unió is, és már rég nem arról szól a vita, hogy valójában az Alaptörvény most jó-e, vagy sem, hanem egyszerűen arról, hogy kinek van nagyobb pöcse.

Hogy Horst Fuchs szavaival éljek: és ez még mind semmi! Ugyanis lényeg nem az, hogy egy adott kormány (focis hasonlattal, ha már itt tartunk): nagy mellénnyel indul, és csúnya zakót kap, mert volt már erre példa. A lényeg pont az, hogy a harmadik Magyar Köztársaság elmúlt huszonegy évében nagyjából minden kormány hasonlóan hülyének nézte az egységsugarú választópolgárt. Mert megtehette, és ez kényelmes volt neki. De hát hol sikkadt el az a rendszerváltó lendület?! Hová lett a valódi demokratikus valódi jogállam eszméje, ahol a tudatosan gondolkodó Polgár nagyontudatosan dönt a nagyondemokráciában?! tehetjük fel joggal a kérdést. Történt ugyanis, hogy a kezdetben lelkes rendszerváltó (vagy rendszerváltoztató) erők kihagytak egy fontos porszemet a logikából, ami később ennek a puha kétpártrendszernek az alapja lett. Mégpedig az, hogy egészen eddig a szavazók döntő többségét azok adták, akik legalább húsz, de inkább harminc évesek voltak a rendszerváltozás idején. Ennek fényében abszolút a szocializmusban nőttek fel és szocializálódtak, jellemfejlődésük a nyolcvanas évek végére már gyakorlatilag teljesen lezárult, tehát halvány lila fogalmuk sem volt arról, hogy hogyan kell viselkedni egy szabad országban, hogy mit jelent az, hogy az egyénnek szabad politikai választási lehetősége van. Ezért nem volt soha szükség arra, hogy érdemben a választókhoz szóljanak, vagy egyáltalán vigyázzanak arra, hogy mit mondanak, mert nem számított. Nem véletlen, hogy 2010-ben, nyolc év katasztrofális kormányzás után, az MSZP még mindig derekasan tudott szerepelni a választásokon, holott az úgynevezett „programjukkal” tökéletesen bebizonyították, hogy annyit tanultak a kormányzásuk hibáiból, mint az én dédmamám, pedig ő ’94-ben meghalt szegényem. Könnyedén belátható, hogy a Fidesz jelenlegi vesszőfutása nem egyedi, ebben a helyzetben az MSZP pontosan ilyen ostoba lenne, csak mondjuk más hibákat követnének el. Az idő megérett a 180° fokos fordulatra, hiszen felnőtt egy generáció, ami már szeretne érdemben dönteni a sorsáról, hajlandó kiállni magáért, és képes kérdéseket feltenni. Ennek egyelőre csak a szárnypróbálgatásait láthatjuk mind pártpolitikai, mind civil oldalon.

A kérdés, ami ezek után megfogalmazódik szerény személyemben, hogy van-e olyan politikai erő, illetve várható-e, olyan politikai erő felbukkanása a magyar palettán, ami az érett, modern és szakmai politizálást előtérbe helyezi, és csak a háttérben lopja magát hülyére? Illetve, ha van/lesz ilyen, akkor hogyan fog lezajlani az őrségváltás? Vajon mennyi, és milyen csontvázak fognak kihullni a szekrényekből? És ezzel összefüggésben, vajon elkerülhetetlen-e a leendő múlttal való szembenézés?