A diákok és a kormány egymásnak feszülésének van egy érdekes aspektusa, ami eddig nem volt igazán terítéken. Aki rendszeresen (vagy akár csak elszórtan) néz parlamenti közvetítéseket, az tudja, hogy a Tisztelt Házban vita címszó alatt óvodás civakodás folyik. A kérdező számára általában a kérdés csak eszköz arra, hogy frappánsnak hitt módon bemocskolja, leokádja a kérdés címzettjét, miközben a válasz egyáltalán nem érdekli. A kérdezett meg persze a kérdést szarja le tanítanivaló magasságokból, az ő célja sem lehet más, mint minél előbb személyeskedésbe fullasztani a párbeszédet.
Magyarországon a vitáról szól a politika, és nem a politikáról szól a vita.
Ezzel persze nincs is baj, amíg a képviselők a saját komfortzónáikon belül maradhatnak, így működik ez már réges-rég: nincs érdemi kérdés, és nincs érdemi válasz sem, csak a szóvirágok. A dolog akkor válik érdekessé, mikor a kérdést a parlamenten (hovatovább, a politikán) kívülálló személyek teszik fel. Ez történik most is: a diákok érdemi kérdésre érdemi választ várnak. Olyasmi ez, amihez nincs hozzászokva a magyar politikai élet.
Itt ugyanis nem elég, hogy az Államtitkár-asszony baltaarccal belehazudjon mindenki képébe, aztán a kétharmad elfogadja a választ. Az iskolákban, a diákok között nincs kétharmad. A diákok visszakérdeznek és érvelnek pofátlanul (a kormány szerencséjére egyelőre ügyetlenül is, de ez idővel változni fog).
Látom én, hogy a kommunikációs irodákban zsákszámra fogy a kávé és a pogácsa, mert ciki van: a kis középiskolást nem lehet se nácizni, se kommunistázni, ő nem kúrta el, és nem hazudott: Ő csak kérdez. Neki nincs ügynökmúltja, és még csak nem is oligarcha. Nem volt KISZ-vezér, és nem lopott disszertációt: Ő csak kérdez.
A kormány pedig még mindig nem érti. Nem érti, hogy van az, hogy őt kinevetik, hogy van az, hogy parancsra nem hajlik a térd, hogy van az, hogy a parlamenten kívül nem működnek a parlamenten belüli reflexek.
Ez nem az a bálterem, ahol vissza lehet táncolni. Ezek a gyerekek megszokták (például pont az iskolában), hogy ha kérdeznek, arra válaszolni kell, és ha a válasz rossz, akkor a gyerek megbukik. Így tehát a képlet roppant egyszerű: ha a kormány továbbra sem válaszol, a diákok pedig kitartanak elveik mellett, akkor a kormány (de leginkább annak gyereke: a felsőoktatási törvény) megbukik. A kormánynak persze még mindig megvan a lehetősége arra, hogy jól válaszoljon: nem kell egyebet tenni, mint végrehajtani a diákok követeléseit.
Ez persze nem olyan egyszerű, nem is igazán hajlik rá a kormányzat. A rendszerváltás óta eltelt időszak tapasztalataiból ugyanis egyáltalán nem ez következik. A magyar kormányok nem arra voltak és nem is arra vannak berendezkedve, hogy holmi civilekkel (mármint a saját civiljeiken kívül) tárgyaljanak, hovatovább, kompromisszumot kössenek.
Az, hogy ez a kompromisszum létre jön-e majd, az még kérdéses. Az viszont, hogy mi lesz ennek az egésznek a következménye (egyezség ide, vagy oda) talán még érdekesebb: az valószínű, hogy a kormány maga túl fogja élni még a rossz választ is, ahogy a Gyurcsány-kormány is túlélte 2006 őszét. De azt is tudjuk, hogy azoknak a 2006-os rossz válaszoknak mi lett a következménye…
