Január közepe van, hősünk a hegyek közt áll, és keresi: merre tovább. Hősünk igazi vezéralkat, csatázni akar, és nyerni. Ezért van most Miskolcon is, az avasi lakótelepen. Igaz, hogy hadseregének zászlaja új, és tábornokainak egy része is kicserélődött, de ő maga a régi. A mi Ferink bizony nem változik. De talán most maga Feri sem haragszik meg, ha nem vele foglalkozunk, sokkal inkább azzal a problémával, amivel ő is, és amúgy a magyar politikában mindenki szembenézni kényszerül. Machiavelli óta tudjuk, a politikus célja kettős: hatalmat szerezni, és azt a bizonyos hatalmat megtartani, lehetőség szerint minél tovább. Ebben a mi Ferink mindenkit lekörözött a magyar politikatörténet rendszerváltozás óta íródó történetében. Viszont történt-történik valami aggasztó, ami mind Feri mind vetélytársai homlokát komoly mértékű gyöngyözésre sarkallja.
A magyar társadalom egyedülálló képződmény, ami természeténél fogva állandó változásban van. Egyedülálló, mert a megkésett ipari-kapitalista átalakulás okán egyfajta torlódott szerkezet jött létre, amiben a nemesi minták éppúgy jelen voltak, mint a kapitalista vonal. Ez a megkésett fejlődés újabb gellert kapott a szocializmus időszakában, amiben nem tűntek el a feudális elemek, viszont sikerült létrehozni egy amúgy totálisan fenntarthatatlan államszocialista struktúrát, és mindezt ráhúzni a már alaphangon is gondterhelt társadalomra. Ennek köszönhetően számos szociológiai tanulmány már 2009 előtt kimutatta, hogy Magyarországon tulajdonképpen nincs, a szó eredeti értelmében vett „középosztály” (bár a politikai kommunikáció művelői ezeket a tanulmányokat jóindulatúan elkerülik, ugyebár). És most érkeztünk el a jelenbe, amikor az ’elmúltistentudjahányév’ felelőtlen kormányzása, a polgárok felelőtlen eladósodása, és még ki tudja hány tényező egy új rétegnek adott életet. Megszületett a modern, brand new: csinovnyik. Szociológiailag az alsó társadalmi osztály középső és felső részét értem ez alatt, ami eddig is a magyar társadalom legnagyobb részét adta. Emberek százezrei, akiknek hűvös örökké való dolgok közt muszáj őgyelegniük (hogy a remek költőt idézzük), van köztük tanár, egyetemi hallgató, ügyvéd, és rakodó munkás is. Családos, és egyedülálló egyaránt. Ahhoz, hogy éhen haljanak, túl sokat keresnek, ahhoz, hogy éljenek, túl keveset. Sorsuk a kilátástalanság mintapéldája, hogy Hrabal-t a helyzethez igazítsuk: nem lenne érdemes kijózanodniuk. 
Ez persze önmagában is tragédia, egy generáció tragédiája. Adódik viszont a kérdés, hogy mégis mi a kecske szarváért érdekelné ez a mi Ferinket, meg úgy általában a tágabb értelemben vett politikát. Hiszen mint fentebb mondtuk, Machiavelli már 1513 őszén papírra vetette, hogy a jó politikus annyit törődik a népével, amennyi ahhoz kell, hogy hatalmat szerezzen, egy centivel se többet. Nohát pont ez az, ugyanis manapság a politika eszköztára jóval kifinomultabb, mint egykoron volt, most már nem lehet csak úgy fejeket lecsapdosni kedvünk szerint. Ennek megfelelően az egységsugarú választópolgárral négyévente el kell hitetni, hogy itt bizony Kánaán lesz, a jobbik fajtából. És itt érünk el a problémánk tövéig: Ugyanis ez a csinovnyik nem akar szavazni. Nem hogy Ferire nem akar szavazni, hanem senkire se. Kiábrándult a politikából. Ez persze nem csak úgy ripsz-ropsz történt, mint egy kisdoktori megírása, hanem hosszú évek folyamatainak eredménye. Eddig se akart igazán senki sem szavazni valakire, valaki ellen viszont mindig lehetett. No de mi történik, ha mindenki ellen akarunk szavazni? És pontosan ez most a kérdés, ami hősünk kedélyeit borzolja. A magyar politikai marketingnek esze ágában sem volt eddig meggyőzni a választót arról, hogy az ő pártja jobb. A cél az volt, hogy a másik pártja legyen rosszabb. Ennek most vége, ezt érzi Feri is. És felettébb mulatságos elképzelni, amikor a Magyar Szocialista Pártban, vagy a Demokratikus Koalícióban felteszik a kérdést: „Hogyan legyünk népszerűek?”. De persze annak ellenére, hogy idáig hallatszik, ahogy az agykerekek csattognak a kétnapos pogácsa és a fél literes ásványvizes palackok felett, óva inteném a párt tagjait, hogy lapáttal tömjék magukba a xanaxot: van még idő a választásokig, nem kell aggódni. Még. A probléma ettől függetlenül égető persze, hiszen olyasmiben kéne nagyot alkotni, amit eddig egyik politikai erő sem próbált.
A kérdés tehát adott: Hogyan lehet a politikától végleg elfordulni látszó tömegeket megszólítani, és ki lehet erre képes? A jelenlegi tágabb politikai palettán lévő alakulatok közül a Fidesz van a legkényelmesebb helyzetben. A kezében a hatalom (nem is akármekkora), így tehát neki nem megszerezni, hanem megtartani kell azt, következésképp a többieknek kell elvenniük tőle. Magyarán látszólag a Fidesz van legkevésbé gondban. Fontos viszont megjegyezni, hogy jelenleg mindegyik mérvadó közvélemény-kutatónál nagyjából olyan népszerűek, mint Feriék voltak 2008-ban. Ezen pedig semmilyen békemenet nem segít.
Mi a helyzet a pálya másik oldalán? Az MSZP úgy tűnik, nem képes levonni a konzekvenciákat 8 éves kormányzásából. 2010-ben inkább óvodás civakodással múlatták az időt, ezzel vesztegetve el a választások adta lehetőséget arra, hogy tiszta vízzel teljen meg az a bizonyos pohár. A vereséget borítékolni lehetett, nyugodtan megtehették volna, hogy végleg szakítanak a populizmussal, meghatározzák a párt pontos profilját, és így 2014-ben már komoly esélyesként indulhattak volna. Ehelyett az elnök Mesterházy Attila lett, az MSZP pedig maradt olyan, mint mindig is volt: lassú, puha, és elnéző (ez a három jelző egyébként szerintem az Európai Unióra is áll, ami a mostani MSZP-t nézve, nem túl jó előjel).
Rajtuk kívül van nekünk egy Jobbikunk is. Vona Gábor pártja azzal lett gyorsan nagyon népszerű, hogy a társadalom (és főleg a politika) által tabuként kezelt kérdéseket, főleg a cigánykérdést gyakran és hangosan hánytorgatta fel. Mivel a cigányok helyzete a következő években nem fog megoldódni, sőt, az eddigi kormányzó pártok látványosan nem merészkedtek túl a homályba szórt milliárdokon, és a nagyon megható plakátokon, tehát érdemi megoldástól továbbra sem kell félni. Így ez a kérdés egy jó darabig biztos tábort szerez Zászlóégető Gáboréknak, viszont mint már fentebb említettem, a politika eszköztára az elmúlt évszázadokban kifinomultabb lett, és aki ezeket a szempontokat nem tartja szem előtt, skatulyába kerül: a populista radikalizmus szerzi a legtöbb hívet a Jobbiknak, viszont pont ez az, ami meggátolja, hogy érdemi nagypárt legyenek.
Meg volnánk tehát lőve, ha csak erre a két ellenzéki politikai erőre kéne hagyatkoznunk, de szerencsére vannak, akik szerint Lehet Más a Politika. Az LMP viszont, mindamellett, hogy meg volt a lehetőségük arra, hogy Magyarország első sikeres zöldpártja legyenek, inkább szétesőben van. Schiffer András kivételével a párt nagy része pontosan olyan puha, mint az MSZP, ráadásul annyira nincs vidéken bázisuk, hogy szédülnek, ha ki kell lépni Budapestről. De persze a helyzet nem reménytelen, mint már fentebb szó volt róla, rengeteg idő van még, és az LMP nagyon nagy előnye, hogy tagjai „tiszták”, nem kerültek botrányokba, és állítólag mindegyikük maga írta a szakdolgozatát. Így tehát, 2014 nagy nyertesei lehetnek, ha sikerül olyan hajrát bemutatniuk, mint 2010-ben.
Illetve, ha a mi Ferink nem robbant. Az újonnan színre lépett Demokratikus Koalíció nem pepecsel ugyanis. Feri avasra költözik, Feri beszédet tart, Feri hokimeccsre megy, Feri Bokros Lajossal vizitdíjról beszél. Feri is everywhere, ahogy a művelt orosz mondaná. És pontosan ez a DK legnagyobb gondja: ugyanis, bár Ferit (majdnem) mindenki szereti, néminemű vaj az ő füle mögött is adódik, ha a jelenlegi gazdasági-pénzügyi-társadalmi helyzet elmúlt 10 évben működött felelőseit nézzük. Hősünk az a DK-nak, ami a radikalizmus a Jobbiknak. Bázist teremt, de közben elveszi a lehetőséget a választási győzelemtől. Egyelőre legalábbis.
Egy pártról még nem volt szó. Az MDF utódja, ami most JESZ néven fut (Jólét, Lenina Huxley hadnagy!, ahogy Sylvester Stallone 1993-as Pusztítójában a már akkor nagyon szemrevaló Sandra Bullock-nak mondták). Ők egyelőre Bokros Lajost próbálják (inkább kevesebb, mint több) sikerrel lejáratni, illetve nem túl nagy tömegeket vonzó, elsősorban fiatalokat megcélzó rendezvényeket szervezni. Ez viszont nem hülyeség, a JESZ retorikában és képi megjelenésben is próbál fiatalosnak tűnni, a párt viszont egyelőre híján van egy vezető politikusnak, így bár a potenciál meg van bennük arra, hogy a következő választásokon átvegyék az LMP helyét, rengeteg a kérdőjel körülöttük. A legnagyobb problémájuk az lesz, hogy megkülönböztessék magukat a már említett zöldpárttól, hiszen mindkét formáció célja az volna, hogy magát elhatárolja a regnáló politikai elittől.
Láthatjuk, hogy főleg az LMP és a JESZ lehet arra képes, hogy az értekezésünk tárgyát képező réteget az urnákhoz vonszolja, a Fidesz, bár szavazói felét elvesztette, még mindig kényelmes helyzetben van, az MSZP szépen lassan elolvad, mint hideg estéken a téli fagyi a szájban, a Jobbik pedig kitölti azt a maximális teret, ami a radikalizmus számára adott jelenleg. Hogy mi lesz két év múlva, hát azt a fene se tudja. Én viszont az olvasót nyugtatnám elsősorban: dőljünk hátra, töltsünk egy italt, és nézzük tovább a cirkuszt!
