A Miniszterelnök úr videó üzenetéből két dolog derül ki. Egyrészt (szerencsére) a rendező még mindig nem egy Leni Riefenstahl, pedig könnybe lábadt szemekkel tudnám nézni, ahogy a békement végeláthatatlanul hömpölygő két lábon járó endorfintömegére rávágják a Miniszterelnök úr mondandóját. A másik dolog pedig a videó célközönsége. A Miniszterelnök úr még kísérletet sem tesz arra, hogy a törzsszavazókon kívül bárkit is megszólítson. Nem arról van itt igazán szó, hogy minden félmondat merő hazugság. Sokkal inkább arról, hogy a ráció látványára való törekvést sem láttam ebben a két perc ötvennyolc másodpercben.
A Miniszterelnök urat nem tartom buta embernek. Ebből pedig két dolog következik:
- Nem véletlen, hogy Farkas Bertalan óta egy magyar sem rugaszkodott el a Földtől annyira, mint ebben az üzenetben a Miniszterelnök úr, a Miniszterelnök úr direkt mond ilyen ordas faszságokat.
- Ergo a Miniszterelnök úr tudja, hogy a Fidesz-KDNP törzsszavazókon kívül egy szavát se hiszi el senki. És nem csak azért, mert esetleg minden szava hazugság (a világért sem állítanék ilyet), hanem csakúgy elvből, mert senki sem szereti az urizáló, pökhendi hatalmasságokat (igaz, Döbrögi?)
Persze az is lehet, hogy a Miniszterelnök úr szimplán tényleg elhiszi, amit mond, amit egyrészt nem hiszek (mert mint mondtam, nem tartom buta embernek), másrészt pedig akkor sokkal kevésbé lenne izgalmas ez az egész. Így ettől az opciótól most nagyvonalúan eltekintek.
A Miniszterelnök úr (és stábja) teóriám szerint tehát felismerte, hogy a politikai napirenden lévő viták közül egyiket sem tudja megnyerni (leszámítva az MSZP erőtlen próbálkozásait, Mesterházy Attilát még Harrach Péter is kisujjból alázza meg). És ami még szomorúbb a kormány számára, hogy se az LMP-t, se Jobbikot nem lehet retorikai ballasztokkal rendre parancsolni, és az elmúltnyócévezés sem hat rajtuk (pedig úgy szórja a frázist a kormánypárti többség, mint az USA Kambodzsára a napalmot). Na igen, ettől még az örökifjú Selmeczi kisasszony szolibarna homlokát is belepik a ráncok. Ráadásul félidős a kormányzás, padlón a népszerűség. Remekül látta meg Habony úr, hogy ilyenkor a cél nem lehet más, mint a befelé fordulás. Mármint nem abban az értelemben, hogy az ember xanaxot zabál kannásborral, és hozzá Ákos-összest hallgat, hanem abban az értelemben, hogy a tábor megmaradt részére koncentrál, és őket nem csak megtartani igyekszik, de a 2010-ben tagadhatatlanul jelenlévő hurráoptimizmust próbálja újra előcsalogatni. Amire meg is van az esély. Mert ha minden kötél szakad, akkor pontosan azt kell tenni, amit a Miniszterelnök úr tesz: dobni a picsába a realitásokat, és beszélni tündérmeséről, győzelemről, igazságról, meg minden olyasmiről, ami egy jobb LSD trip idején az ember fejében van (persze ezt nekem csak úgy mesélték…). Így tehát bármennyire is őrültségnek látszik, amit a Fidesz kormányzati kommunikáció alatt művel, ott van mögötte az összhangzó értelem. És ha szeptember végére meg lesz az IMF-megállapodás (amit én valószínűnek tartok, mert Varga Mihály tudja: nincs más lehetőség, le kell menni kutyába), akkor elindul felfelé a forint, és a Miniszterelnök úrnak (mint mindig), most is igaza volt.
Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!
Az eheti kérdés a következő:
Ha hiszünk Selmeczi Gabriellának (márpedig mi hiszünk), akkor „Magyarország néhány éven belül olyan ország lesz, ahová vissza akarnak, és vissza fognak jönni a magyar fiatalok.”
De akkor a most egyetemre készülők (akik pont majd néhány év múlva diplomáznak) nyilván körmükszakadtáig itthon akarnak maradni, hiszen ez maga lesz a földi paradicsom. Akkor mi szükség van a röghöz kötésre?
A helyes választ beküldők között Pálffy István „Meleg büszkeség és balítélet” című aktsorozatát sorsolom ki.
