Zoon Politikon

Mostanában egyre többet jár az agyam azon, hogy végülis hol is lehet a magyar politikában a kitörési pont. Az nyilvánvaló, hogy valami ordenáré nagy baj van a fejekben. A rendszerváltozás ellenére sok esetben a mai napig koszos víz van a pohárban, ami ráadásul egyre büdösebb is. A rendszerváltozás mögött nem volt valódi, a demokratizálódást érdemben támogató társadalmi tömeg és akarat. Mint azt már sokan és sok helyen elmondták és leírták, az ’istenadta nép’ nyugati árut akart venni, telibeszarta a politikai pluralizmust. Ezzel a probléma csak az, hogy egyre nyilvánvalóbb, hogy az ’istenadta nép’ nem tud annyi levi’s farmert meg lapostévét venni, mint osztrák barátai, tágabban értelmezve, a JÓLÉT feliratú mézesmadzagot a mai napig nem sikerült utolérni, ami így, 22 évvel a rendszerváltozás után egyértelmű konfliktushoz vezet a társadalom és a politika között.

A lyukas kétfilléres másik oldala pedig az, hogy a politika a rendszerváltozás óta mást sem csinált, mint kergette ezt a jólétet (persze nem a sajátját, azt meglepő gyorsasággal és szorgalommal gyarapítja), de utolérnie nem sikerült. Ennek két következménye van: egyrészt minden kormány 4 év után megbukik (még Gyurcsány is megbukik, annak ellenére, hogy a választásokat megnyeri), másrészt (nem)hivatalos ideológiává vált a túllicitálizmus.

A kérdés tehát az, hogy ezen az állapoton hogyan lesz képes túllépni a magyar politika és a magyar társadalom. Ez persze nem ilyen egyszerű. Egyrészt szerintem elitváltásra van szükség, a mostani politika nem képes megújulni. Az MSZP például a 2010-es szégyenteljes választási eredmény, és az azt megelőző 8 éves, többnyire szintén szégyenteljes kormányzati produkció után az egyetlen változás, amit fel tud mutatni az az, hogy a DK kiszakad a pártból. Sajnos ez még elégtelen. Nyoma sincs a szemléletváltásnak, botrány, hogy Magyarország második legnagyobb pártjának elnöki tisztségéért Mesterházy Attila és Szanyi Tibor volt „harcban”. Persze a Fideszben is ugyanez lenne a helyzet, csak ők (még) nem voltak rákényszerítve a pártjuk és szerepük újraértelmezésére. A lényeg tehát, hogy ezért kéne kisöpörni őket mihamarább.

Választás útján ez eléggé kétséges, nem bízok ennyire a magyar társadalomban. Persze ez majd 2014-ben kiderül, hiszen a két nagy párt törzsszavazói közül egyre többen halnak meg, míg egyre több fiatal lesz szavazóképes, de az ilyen demográfiai alapú változás elég lassú, minket meg sürget az idő. Ráadásul az Ég óvjon bennünket egy Jobbik-kormánytól. És azt sem árt számba venni, hogy 2010-ben a szavazók több, mint 80%-a a Fidesz-MSZP duóra voksolt, ami jól mutatja, mennyire nem érti a demokráciát a társadalom nagy része. Még ha feltételezzük is, hogy a két év múlva megindul a régi elit leváltásának folyamata, az bőven el fog húzódni legalább 2-3 cikluson keresztül.

És vissza is értünk oda, ahol a part szakad. A politika nem képes, és nem is akar megújulni, a társadalom pedig szintén alkalmatlan erre.

„Mennyivel egyszerűbb lenne egy irányított demokráciában!” *Sóhajt fel a szerző, miközben egy kicsit komolyan is gondolja, hogy ez a nép igényli a fasizmust.*

Legalábbis olyan egyértelmű lenne minden. Volna persze parlament, 70% körüli kormánytöbbséggel. Így a kormányt senki és semmi nem akadályozná meg a törvényalkotásban, míg a 30%-nyi ellenzék képes lenne kritikusként fellépni, és folyamatosan baszogatni a kormányt. A választásokat mindig a kormány nyerné, hiszen a kérdés sosem az, hogy a Zemberek hogyan szavaznak, hanem az, hogy hogyan számolják a szavazatokat. Ezzel lekerülne az aktuális kormány válláról a nyomás, nem lenne kötelező megtenni az állandó népszerűségi intézkedéseket, mert a választásokat úgyis megnyerik. Teret lehetne engedni az érdemi szakpolitikának, reformoknak, amik persze rövid (és könnyen lehet, hogy közép)távon is szarul esnek, de fenntarthatóvá és versenyképessé teszik az országot. És ha valami nem tetszene a népnek, és esetleg tüntetni támadna kedvük, hát istenem, mégis mire való a kardlap?!

Mindeközben a társadalmat meg lehetne tanítani a demokráciára. Nem azért, mert a társadalom hülye, hanem azért, mert a demokrácia nem születik velünk. A demokrácia egy készség, amit el kell sajátítani. Otthon, a családban, az iskolában, mindenhol.

Nem kéne több, csak 10-15 ilyen év, és lenne egy modern szemléletű, értelmes, jól működő országunk.
Na, ha ezzel megvolnánk, akkor már valóban rá lehetne bízni a választókra a választást.

Be’ szép is lenne. 

Hazudtam, illetve nem. Szóval nem Schiffer András halálcuki zöldlib játszóházáról folyik most a szó, hanem továbbmegyek a Jobbik-vonalon (Vona-lon háhá). Szóval, ha valaki emlékszik, akkor tudja, hogy 2010-ben a Jobbik választási győzelemre készült. Mármint, komolyan. És az eredmények megszületésekor Vona Gábor beszédében is helyet kapott a csalódottság, így nem volt meglepő, hogy a tisztújítón a pártvezér egyértelműen kifejezte, 2014-ben már tényleg nyerni akarnak. Na ezzel fogok most foglalkozni kicsit.

Itt is kétfelé kell bontani a kis történetünket. Egyrészt még egy utolsó alkoholista Szanyi Tibor is tudja, hogy a Jobbiknak a választási győzelemhez meg kell tanulnia késsel-villával enni, meg hogy liftben nem figunk, Európában nem zsidózunk, gárdával nem masírozunk. Tehát konszolidálni kéne a pártot.

„Ez a bökkenő;

 mert hogy mily álmok jőnek a halálban,

 ha majd leráztuk mind e földi bajt. Ez visszadöbbent.”

Már csak azért is döbbent vissza, mert nagy összegben mernék rá fogadni, hogy mintaszerű pártszakadás lenne belőle. A Jobbik (szerintem) legnagyobb vonzereje pont a radikalizmusa. (Ami pech, mert amúgy ezen kívül csomó dolog miatt lehetne tényleg szeretni ezt a pártot, mint arról legutóbb szólottam.) Ha a párt szakad, akkor vélhetően lenne egy gyűlöletet reggeliző részlege, akik a világon mindenhol szalon-, és mindenféle szobaképtelenek. Ők gyorsan eltűnnének, mert egyrészt politikailag irrelevánsak, másrészt meg ez elmúlt években már elég komolyan veszik a faji alapú keménykedést, már úgy büntetőjogilag. A másik fele a galerinek viszont szükségszerűen levetné a fekete mellényt, és próbálna nem odaszarni, ahonnan eszik. Ennek viszont én nem jósolok szép jövőt (vagy szebb jövőt?), egy zs-kategóriás Fidesz, vagy még inkább egy kicsit hangoskodóbb KDNP lenne belőlük, és egyik út sem járható (bár kétségtelen, hogy nagy szükség lenne egy normális kereszténydemokrata pártra itthon, mármint olyanra, ami nem a Fidesz vastüdején keresztül veszi a nagymagyar levegőt). És bármilyen lenne is ez a lepuhult Jobbik, törvényszerűen elveszítené a szavazóinak nagy részét, akik, mint már említettem, szinte csak a radikalizmusra buknak.

Az érem másik felén pedig az van, hogy vajon kell-e ez a Jobbiknak? Mármint, bennem adekvát módon buggyant fel a kérdés, hogy mi a halál holdkóros szerszámáért akarjon a Jobbik választást nyerni?

Egyrészt, ahogy arról már volt szó, a párt jelenlegi formájában a szavazatszerzési potenciáljának csúcsán van, de legalábbis közelében annak. Ahhoz, hogy ez változzon, konszolidálni kéne a pártot, amiből sok minden kisülhet, csak jó nem, úgyhogy ez a vállalkozás minimum necces. A kérdés az, hogy megéri-e feláldozni ezt a stabil 20% -ot, ami most megvan? Hát szerintem kurvára nem. Ez valami utóhatása lehet a ’98-’10 közti kétpártrendszernek, hogy mindenki azt hiszi, hogy egy választáson van egy győztes, a többiek meg mind vesztesek. Ha valaki képes 20%-ot begyűjteni, az maga a mennyország, vagy miben hisznek ezek a sámánisták. Koalícióhoz nagyon masszív a 20%, de egy ilyen eredménnyel a koalíciót sem kell keresniük, mert baromi potens ellenzék lehetnek. Másrészt azt se felejtsük el, hogy egy demokráciában hosszútávon jobban megéri ellenzékinek lenni, ugyanis határtalanul lehet felelőtlenkedni (Érdekes például, hogy a Fidesznek eszébe sem jut saját magát felelősségre vonni azért, mert szó nélkül megszavazta anno az MSZP minden olyan törvényét, amivel dömperszám hordták ki a pénzt az államháztartásból…), és ráadásul a fizetés is tuti.

Ugyanakkor, azt is írtam fentebb, hogy a Jobbik kb. csúcsán van a szavazatgyűjtő képességének, amit megtartani nehéz meló, és nincs rá semmi biztosíték, hogy nem fog csökkenni a népszerűség. Persze amíg a válság megvan (és Magyarországon még sokáig meg lesz, én nem hiszek a tündérmesékben), és amíg van cigánykérdés (lesz még egy darabig), addig olyan nagy aggódnivaló nincsen. Ettől függetlenül a Jobbik számára nagyon fontos lenne, hogy újabb, és újabb kérdéseket tudjon zászlajára tűzni, nehogy a szavazóik normálisabb fele (akik túllátnak a Trianon-Endlösung-Cigányok hármason) kevésnek ítélje egy idő után a gyűlöletokádást, és értelmes felszólalások hiányában visszabújjon a Fidesz szoknyája alá.

Az a bejegyzéshez az ötletért köszi dr. Horváth-nak.

Szokás mondani, hogy a magyar politika, és rajta keresztül a magyar társadalom végletekig megosztott, kompromisszumképtelen. Szokás hiányolni az alapvető értékek feletti konszenzust, hogy például nincs egységes történelem-, és társadalomszemléletünk, magyarságtudatunk. Ugyanakkor az utóbbi néhány évben a politika nagyobbik fele nagyon is egységes álláspontot mutat egy bizonyos témában. Óva intenék azonban mindenkit a pezsgődurrogtatástól, ez az ügy ugyanis a Jobbik helyzete. A politikai paletta szereplői lenyűgöző összhangban igyekeznek rásütni a pártra a nácibélyeget. A Fidesz és az MSZP felváltva kiabál kígyót-békát a Jobbikra, és közben borzalmasan féltik a demokráciát.

Alapvetően két oldalról fogom most megkörnyékezni a dolgot. Egyrészt érdemes végiggondolni, hogyan hatott a Jobbik megerősödése a Fideszre és az MSZP-re. Nyilvánvaló, hogy a ’98-’10 között regnáló hugymeleg állóvízre hajazó pártrendszert felborította a 2010-es választás eredménye. A Fidesz és az MSZP már nincs relatív erőegyensúlyban, és együtt nem képesek begyűjteni a szavazatok usque 95-98%-át. Ebből következően nem nekik jut az állami pénzek szinte egésze, és nem képesek kordában tartani, és saját kényük-kedvük szerint tematizálni a politikai vitát (jellemzően nagyvonalúan eltekintve a strukturális átalakítások szükségességétől, és minden mástól, ami kívül esik az n+1. havi nyugdíj megígérésén). Kihívók érkeztek tehát az LMP és az Jobbik személyében. Ha én lennék a Fidesz vagy az MSZP helyében, nekem is baszná a csőrömet. Az LMP viszont egyrészt a két újonc közül a kisebbik, ráadásul olyan feddhetetlenül demokrata, hogy még saját magának is képes lenne ellenzéket alakítani. Meg különben sem velük akartam ma foglalkozni. Szóval ott tartottunk, hogy a Jobbik belepofátlankodott abba a húsosfazékba, amiből a Fidesz és az MSZP eddig zabált. Nyilván a két párt célja (egymástól egyébként teljesen függetlenül is) az újonc kigolyózása.  A Jobbik persze megkönnyítette ellenfelei dolgát azzal, hogy többször is leplezetlenül okádták magukból az antiszemitizmust, amire ’45 óta Európában furcsán szoktak nézni (persze Vonáék erőltetik is a „keleti nyitást”, könnyen el tudom képzelni, hogy Közép-Ázsiában ez a modor szalonképes). Így tehát a Jobbik olyan körültekintéssel vonult be a Parlamentbe, mint Bruce Willis Harlembe:

Másrészt pedig ez az önfeledt nácizás a narancs-szegfű tandemtől erőteljes pótcselekvés is. Ugyanis egész egyszerűen a Jobbik olyan kérdéseket feszeget (leginkább a cigányüggyel kapcsolatban persze) ami Magyarországon primer problémakör már ma is, nem ám 20 év múlva. És mivel a Fidesz és az MSZP azt nem mondhatja, hogy „hát igen, valóban, eltapsoltunk isten tudja hánymilliárdot úgynevezett romaintegrációra, aminek látszata semmi, és a pénz is eltűnt félúton”, ezért inkább azt mondja, hogy „kussoljüljlebüdösnáci”.

Namost, ha már szó volt arról, hogy a Fideszt és az MSZP-t milyen motivációk vezérelték, érdemes feltenni a kérdést, hogy vajon szükség van-e Jobbikra? A válasz szerintem igen. Ugyanis a Jobbiknak van két nagyon jó tulajdonsága. Az egyik, hogy képes out-of-box gondolkodni, tehát olyan alternatívákat képes állítani, amiknek ugyan 99%-a nyilvánvaló faszság, de a maradék 1% valódi újítás, ami akár előremutató is lehet. A másik nagy előnyük, amit már említettem, miszerint hajlandóak feltenni kényes kérdéseket, és nem igazán fogadják el a mismásoló válaszokat. Ezek után (meg úgy amúgy is) alapvető demokráciaelméleti minimum, hogy aki a Jobbikot be akarja tiltatni, az egy méretes vadbarom. Van ugyanis egy remek Bibó idézet, ami úgy kezdődik, hogy „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni a más véleményűektől”. Így tehát a Jobbikkal szemben nem az a helyes megoldás, hogy lenácizom és nem állok vele szóba. Sokkal inkább minden egyes véleményét meghallgatom, és közben az általuk feltett kérdésekre (például a cigánysággal kapcsolatban) megnyugtató és kielégítő választ adok. Ja, hogy nincs ilyen válaszom? Arról már nem a Jobbik tehet…

(a következő poszt az LMP hasonszőrű megközelítését fogja tartalmazni. vagy nem.)

 A magyar társadalom depolitizáltsága a magyar demokrácia egyik legnagyobb gondja. Még súlyosabb a dolog, ha a fiatalok politikai magatartását vesszük górcső alá: a fiatalok körében stabil 10%-kal alacsonyabb a választási részvétel, ami különösen aggasztó, ha azt nézzük, hogy nekik kéne bebetonozni és felvirágoztatni ezt a „kurva országot”.[1] Na most ha ez a réteg leszarja a demokráciát, akkor olyan nagyon sok jóra nem lehet számítani.

Viszont az elmúlt két évben megcsapott a változás szele. Ugyanis a fiatalság döntő többsége nagy reményekkel várta a Fidesz kormányt (ennek fő oka az lehet, hogy a nyolc éves szocialista kurzus alatt töltötték a 14-20 év közötti életüket, amiből azt szűrték le, hogy ami akkor volt az szar, viszont az azt megelőző időkről nem voltak ismereteik). Ezt a felfokozott várakozást (hogy Matolcsy habil. debil. professzort idézzem: „a nemzet boldogságindexe a csúcson volt”) aztán hatalmas pofára esés követte. Az eddig is visszafogott aktivitású fiatalság teljesen hitét vesztette. Ami pedig számomra feltűnt, hogy az underground zenei kultúra, ami eddig (mint a kultúra nagy része) kívül helyezte magát a politikán, és maximum elvétve foglalkozott vele (leszámítva persze a jurtásnáci Fankadelit) most egyre inkább hangot a nemtetszésének. Olybá tűnik, hogy az eddig inkább passzív, „mindenre legyintő” fiatalság dühös, és már-már tettre kész a politikai elit tagjaival szemben. Nézzünk néhány példát.

A magyar hiphop szcéna egyik legelismertebb együttese a veszprémi Hősök. A zenekar egyik tagja, Eckü csinált nemrég egy számot, ebből idéznék:

„Szolgálati kocsi meg a szuper lézerblokkoló
Pökhendi honatyák Hungary-n a világ trololo
Nem akarok elmenni, mert ideköt az élet
Bár jelen Magyarország: így nem szeretlek Téged!”

aztán így folytatja:

„Demokrácia? Oooh semmi jövőkép
Kellene egy álmokat meg hitet adó szövőszék
Európa szégyenei lettünk ennyi punktum
Az egri várvédők a dicső történelmi múltunk
Az mit szólna mindehhez regélem ha nem látod
A lábunk alól sunyiban eladják az országot
Csak ne legyen igazam megint! A nevem Remény
Meg ne legyen 500 a benzin na meg a kenyér”

és még ilyet is mond:

„Nézzetek a tükörbe jó erősen kormány
Elnök úr a neved mától : Kim Dzsong Chavez Orbán”[2]

Könnyen látható, hogy a szöveg tele van direkt politikai utalásokkal és csak úgy árad belőle a düh és kiábrándultság.

De van itt más is. Szintén rapper Deniz csinált egy számot A Hazám címmel, egy egész versszakot idéznék meg belőle:

„Körbeutaztam az országot,
Sok minden hasonlít Moszkvához.
A kommunizmus még a fejekben,
Sötétség tombol a szemedben.
A buszom nem jön, a vonat késik,
Undorodva a jegyem kérik.
A kosztól tapadok az ülésbe,
Nincs ajtó, ablak meg fűtés se.
Depresszív ez a hangulat,
Mer' a rendszer mindenkit fojtogat.
Sok barát külföldre menekült el,
Mer' ott különbül bánnak egy menekülttel.
Az országimázs kurva fontos,
Csak munkahely nincs meg elég orvos.
Az öltönyödben is egy csaló vagy,
Remélem, gyógyszerre költöd az adómat!”[3]

Azt hiszem, nem szorul különösebb magyarázatra. És ami valóban szembeötlő, hogy ilyen nyílt szembenállás eddig egyáltalán nem volt jellemző még az underground zenei kultúrára sem. Ma viszont külön rendezvényt is szerveztek erre. Ez volt a Red Bull Pilvaker (teccikérteni, egy osztrák cég szponzorálja a március 15-ét, globalizmus a legjavából). Itt egy némileg más műfaj, a slam poetry volt terítéken, de a végeredmény eléggé hasonló:

„Lop a banda.

De ezen csodálkozni hiába,

mikor kommunizmusból

megyünk át demokráciába.

Ez a rendszer még ugyanaz,

a mutyizás még nem tűnt el,

ugyanaz az előadás,

váltogatott kosztümmel.

Magyar báb-állami színház,

színpadán egy kannibál

két bábfasisztával megesznek

egy bábzsidót, meg egy bábcigányt.”

Van ez persze tovább is:

„Hogyan vehetnék el tőled a szólás szabadságát,

mikor olyan szavakat használsz, miket a szádba valaki más rág?!

Te politikailag korrekt vagy, és ez a lényeg!
Egy politikus korrektségét sugározza a lényed.

Pedig ha egy cigány melléd áll,

akkor jobban szorítod a táskád.

Most rójam fel neked ezt a kis képmutatáskát?
Nem az a baj, hogy szorítod,

hanem az, hogy tagadod.

Remélem, megélem, hogy önmagadat meghaladod.”

 Volna még egy szám, amit mindenképpen érdemes megnézni. Nem csak azért, mert az előadó a Punnany Massif, akik az elmúlt évben nagyon gyorsan hatalmas sikerre tettek szert és tényleg bőszen ittak a tehetség feliratú bögréből, hanem mert a szövege abszolút témánkba vág, idézzünk is belőle gyorsan:

„Megkérnélek Istenem, hogy ne a szegény embert bántsd
De mit tehetne ha előbb-utóbb úgyis eléri a kredit kráncs
Elküldik a cégtől, mondván, hogy nem költség hatékony
Kritikus tömeggé duzzad az utcákon a sok hajlékony”

Elég korrekt kritikája ez a fékevesztett kapitalizmusnak, az ember úgy érzi, hogy csak egy szerszám, amire, ha már nem lehet vele eleget termelni, nincs is szükség, mehet a MÉH-be. Ezzel vitatkozni olyan nagyon nem is lehet. Ez viszont baromi érdekes:

„Étel helyett kapunk jogot, tisztán kiváltságként
Álszent ígéretekkel vértezve bukik a szabadság kép”

Az első sorban kiválóan érződik a magyar társadalom és politika talán legnagyobb dilemmája, a jóléti rendszerváltás ígérete. Talán már volt róla szó, hogy a rendszerváltás társadalmi legitimációját a jólét ígérete adta. Már csak azért is, mert azon kívül nagyon mást nem akart a társadalom. Demokráciát nem is akarhatott, egy részt nem nagyon tudta mi az, másrészt pedig a szocializáció során pont a politika elkerülését szívta magát, nem ám az aktív részvételt. A szövegben az „étel” (a biztos megélhetés, a tervezhető jövő, a biztos munkahely) a szocializmus pozitív oldala, míg a „jog”, amit kiváltságként kapunk az a politikai részvétel joga, a demokrácia, amit a rendszerváltás hozott el.

A második sor pedig egyértelmű kritikája a politikai elitnek. Az „álszent ígéret” a be nem teljesült jólét, és az ebből fakadó állandó túlígérgetés politikája, ami miatt bukik meg a „szabadság kép” a demokrácia áhított eszménye.

Nagyjából ugyanezek a frázisok ismétlődnek a szövegben, csak épp más hasonlatokba öltöztetve, illetve egy általános társadalomkritika is megfogalmazódik. Egyrészt a már említett géppé váló ember, aki elvágja emberi kapcsolatait, és csak a munkának és fogyasztásnak él („Csak taposs és lesz Lacoste meg úri lakosztály”). 

Itt jegyezném meg, hogy természetesen fogalmam sincs, melyik szerző mit akart kifejezni az írásával, ezek az én gondolataim, amiket úgy magyarázok bele a szövegbe, mint egy gyakorlott magyartanár. 

Viszont ez a fajta aktivitás, ami számomra az elmúlt két évben lett szembetűnő, ez nekem tetszik. Arról van ugyanis szó, hogy a fiatal korosztály mintha kibillenne abból az impotens semmittevésből, ami a politikai magatartását a rendszerváltozás óta jellemezte. Fontos látni, hogy egyik politikai oldalhoz sem kötődő előadókról van szó, akik sokszor a politika alapjaival sincsenek tisztában, de ami itt számít az az, hogy hangot adnak a véleményüknek. Természetes, hogy mivel Magyarországon nem volt politikai szocializáció a KISZ megszűnését követően, nagy áttörésre nem szabad számítani. De az, hogy a fiatalokhoz elér a politika, impulzust vált ki belőlük, már nagy dolog (még akkor is, ha a politikának ez egyáltalán nem állt szándékában). És ez talán némi reményt a hazai demokrácia számára. A végére hadd legyen Szinész Bob-tól egy másik idézet:

„Csecsemőkorú demokráciánk, ismerd meg most a népedet,

te talán anyatejre vágysz, de mi egymás vérét kínáljuk neked.”

 Mint arról már az előző bejegyzésben szó volt, Schmitt Pál után Gyurcsány Ferenc is plágiumgyanúba keveredett, és a volt államfőhöz egészen hasonló módon próbálja kezelni a helyzetet. Ebből adódóan könnyen feltételezhetjük, hogy a történet vége is meglehetősen hasonló lesz, miszerint Ferenc testvérnek távoznia kell a közéletből. Hacsak nincs nála a dolgozata, és csak az időt húzza, hogy aztán a markába röhögve előrántsa a munkáját, tisztázza önmagát, és csúnyán nagy gólt lőjön a jobboldali média hálójába. De erre annyi az esély, mint Schmitt Pál kisdoktorijában az önálló gondolat.

Így tehát jelen értekezés tárgya nem lehet más, mint megpróbáljuk feltérképezni, ki lehet a (liberális) baloldal következő nagy alakja, Orbán Viktor méltó ellenfele. Alapvetően hat opció jut most eszembe:

·         Mesterházy Attila

·         Szanyi Tibor

·         Schiffer András

·         Bajnai Gordon

·         Gyurcsány Ferenc

·         és a letöltött mp3-ak előadója: Unknown Artist

Kezdjük Mesterházyval. A legnagyobb baloldali párt elnökeként, és legutóbbi miniszterelnök-jelöltjeként kényelmes helyzetben tudhatja magát. Ráadásul az MSZP épp most tavasszal erősítette meg őt pozíciójában. Fiatal, minden bizonnyal ügyes politikus, hiszen maga mögé tudta állítani a pártot (már ami megmaradt belőle, ugye..), nem volt az élbolyban 2002-2010 között, tehát a neve nem mosódott össze az elmútnyócév kormányaival. Ugyanakkor Orbán Viktor ellenfeleként még a legvadabb álmaimban sem tudnám elképzelni. Egyszerűen puha, rossz szónok, nem vezéralkat, és úgy néz ki, mint egy jóllakott óvodás. Ráadásul képes rövidujjú inget húzni.

Jogos a kérdés, hogy Szanyi kapitány mit keres a listán, mikor épp most szenvedett csúf vereséget Mesterházy Attilától (igen, attól, aki úgy néz ki, mint egy jóllakott óvodás). A válasz egyszerű: Szanyi retorikai képességei, kiállása, harciassága még mindig a legkomolyabb szocialista ellenféllé teszik. Így bár jelenlegi pártján belül nincs esélye élre törni, egy másik formációban én adnék neki egy esélyt (ráadásul szerény nyomott véleményem szerint bárkit képes lenne leinni, bármelyik frakcióból).

Schiffer Andrásnak azért jó lenni, mert saját pártja van, ami igaz, hogy csak korlátozottan cselekvőképes, de a hét és fél százalék, az hét és fél százalék. Kérdés persze, hogy ebből mennyit sikerül megtartani 2014-ben. Aztán az sem hátrány, hogy a pártja elvileg baromi liberális, meg zöld is, ami most menő lenne, ha nem lenne Jobbik. De van. Ennek ellenére Schifferben van fantázia, képes két egymást követő értelmes mondatot mondani, felszólalásai korrektek, csak úgy, mint az egész LMP frakcióé. Kicsit olyan, mintha nekik, meg a Vonáéknak nem szóltak volna, hogy felesleges törniük magukat, a parlamentben úgyis csak látszatpolitizálás folyik.

Azért szeretnék Bajnai Gordon lenni, mert akkor értenék a gazdasághoz, és normálisan tudnám oldalra fésülni a hajamat. Egy politikusnál pedig mindegyik fontos. Bajnai kicsit olyan, mint Bokros Lajos lenne, ha találkozna egy stylisttal. Viszont hátránya szegénynek, hogy nagyon egy lapon említik Gyurcsánnyal, és ez manapság senkinek sem dicséret. A Libajnaizás pedig (bármekkora baromság is) örök ütőkártya lesz a jobboldal kezében. Kérdéses az is vele kapcsolatban, hogy milyen politikai formáció keretein belül térne vissza? A DK-nak kétségtelenül jót tenne, ha nem csak Ferencről szólna, és valószínűleg ideológiailag is összepasszolnának. Vele kapcsolatban az a gáz, hogy ő sem igazi csapatkapitány (márpedig a magyar ember a messianisztikus vezetőt szereti), és a beszédeivel sem lehetne lángba borítani a belvárost.

Hát Gyurcsány Ferenc nem szeretnék most lenni. Őszintén szólva már én sem tudom, mit keres ezen a listán, de megpróbálom megmagyarázni. Tegyük fel, hogy valami csoda folytán túléli a szakdolgozat-botrányt, és politikai értelemben is életben marad. Gyurcsány az összes verzió közül a legtehetségesebb, ami a retorikai képességeket illeti. Remek szónok, és nagyon nagy vezetői potenciállal bír. Ő volt az, aki anno meg tudta törni a baloldal Orbán-fóbiáját. Ezzel szemben kérdéses a növekedési lehetősége, tehát hogy a megmaradt törzs-szavazókon kívül mennyi egyéb hívet tud összeszedni, átcsábítani. Az viszont érdekes lenne, mint azt már fentebb említettem, ha a dynamic duo újra összeállna, és Gyurcsány-Bajnai tandem belevágna a zinternetbe. Izé, a politikába.

A hatos számú versenyző érdekes személyiség. Egyfelől remek beszélőkéje van, ördögien bánik a szavakkal. Másfelől abszolút hiteles baloldali szereplő, politikailag képzett, és egzisztenciálisan független. Egyetlen problémája, hogy nem létezik. De legalábbis egyelőre bujkál. Hogy mekkora az esély arra, hogy az elkövetkező néhány évben feltűnik egy potens baloldali alkat? Nyilván minimális. De ez a minimális nem sokkal kevesebb, mint annak az esélye, hogy a fentebb felsorolt öt úr közül valaki gatyába tudja rázni a királytól balra ülőket.

Hazudtam, van egy hetedik opció is: Senki se. És valójában ez tűnik a legvalószínűbbnek. Tehát a Fidesz (amíg Orbán Viktor indul a választásokon) uralja a magyar politikai palettát, és az egy nagy párt<--> több kis-közepes párt helyzet állandósulni fog. Ez persze egyik oldalról nézve rossz, hiszen nincs valódi verseny (nem mintha eddig lett volna), más részről nézve viszont jó, hiszen erős, stabil lesz a rendszer. De ezen okoskodni ráérünk még.

Érdekes néhány hónapot tudhatunk magunk mögött.

Első körben legyen szó az IMF-ről, szabadságharcról, gazdaságpolitikáról. Magyarország kormánya relatíve jó helyzetből indult, jó kondíciókkal juthattunk volna készenléti kerethez az IMF-től és az EU-tól. Aztán a kemény, harcias retorikával sikerült jó pozíciónkat elúsztatni, és tavaly december környékén már Presser Gábor Fényév távolság című számát küldtem a megállapodásnak.  Most viszont, kvázi varázsütésre megváltozott a nemzetközi hozzáállás, és úgy látszik, a kormány túlélte a nemzetközi sajtó szőnyegbombázását, Orbán Viktor nem hiába várta hónapokig az asztalnál a tárgyalópartnereket. A megállapodás persze még így is messze van, de a feltételezése már pozitív kiindulási alapot ad a piacoknak, be tudják árazni Magyarországot.

Ehhez persze kellett egy Széll 2.0 is. A kormány, mint mindig, most is úgy bízik az új csomagban, mint Obi Wan Kenobi Anakin-ban, persze mi csak reméljük, hogy néhány hónap múlva Orbán Viktor nem fogja torkaszakadtából üvölteni a lávában elolvadó Széll Kálmán tervnek, hogy „Te voltál a kiválasztott!” .[1] A sajtó persze azonnal cafatokra szedte az új megmentőt. 600 milliárdos kiigazításról van szó. Őszintén megmondom, fogalmam sincs, mennyi pénz az, de biztos nagyon sok. Vagy annyira mégsem. Főleg ha azt nézzük, hogy csak a nyugdíjkiadások 2008-ban 3062 milliárd forintot tettek ki. Ráadásul ez a Széll Kálmánnak titulált Orbán-csomag a szokásokhoz híven megszorításokban gondolkodik. Adózni fog az ember az adózott jövedelméből adózottan vett telefonjának már eleve adózott használatáért is. Csak valahogy az nem fér a fejembe, hogy miért nem szervezik újjá a nagy ellátórendszereket a fenntarthatóság jegyében? Miért kell meghagyni a 20 éve elavult struktúrákat úgy, hogy közben folyamatosan vonják el a forrásokat? Másrészt, ha már megszorításról volt szó: megszorítással kiadást lehet csökkenteni, nem bevételt növelni. Bevételt növelni csak termeléssel lehet. Az adósságunk (április 23-i EDP jelentés szerint 22.692 milliárd forint) akkor fog csökkeni, ha tudunk visszafizetni, ahhoz pedig termelni kell. És értem én, hogy sompálinka, agysebészet, meg improving your life, csak nem látom az eredményét.

Másodsorban legyen szó Schmitt Pálról és Gyurcsány Ferencről. A volt köztársasági elnök többhónapos huzavona, és egy érdekes parlamenti beszéd után lemondott. Pál Úr remek köztársasági elnök lehetett volna, hiszen nemzetközileg messze elismert, sok nyelven beszél, ráadásul politikailag sem elfogult, tekintve, hogy minden oldalhoz képes dörgölőzni. Ám sajnos kiderült róla, hogy lopott. Igaz, hogy nem autót, vagy szalámit, csak tudósok több évtizedes munkájának szellemi termékét, de ebben a gaz világban ez is lopásnak számít, és sajnos nem tudjuk figyelembe venni, hogy a drága édesanyának meg lett ígérve az a doktori cím. Beszéljünk inkább a következményekről. Egyik oldalról a tudományos élet mentegetőzhetett, de szerencsére Tulassay doktor gyorsan és határozottan cselekedett, így a SOTE renoméja nagyjából megmaradt. A másik oldal pedig Gyurcsány Ferenc esete. Mert az jutott rögtön eszembe, hogy szokás mondani, hogy a magyar politikai életet egyfajta bizalmi válság lengi körül, az egyszerű választó nem tudja, hogy melyik hazugnak higgyen. Most viszont még súlyosabb lett a helyzet. Eddig ugyanis legalább azt lehetett mondani, hogy „jó-jó, de legalább jogász, ért hozzá”, vagy „legalább közgazdász, okos ember”. De ezek után, ha egy óriásplakátra ki lesz írva, hogy „Szavazz dr. Gipsz Jakabra!”, az első, ami eszembe jut, az lesz, hogy „ja, doktor, mi?!”.

Gyurcsány Ferenc meg azért érdekes, mert látszólag semmit nem tanult Schmitt Pál esetéből. Pedig már csak az is elgondolkodtató, hogy a szakdolgozatát az istennek se találja meg, de a leckekönyvei azonnal előkerültek?! Ugyanúgy hagyja, hogy szép lassan végigmenjen rajta az úthenger. Nem kétséges számomra, hogy a volt kormányfőnek is vissza kell vonulnia, kérdés, hogy erre ő maga mikor ébred rá.

Őszintén szólva én örülök ennek az egésznek. Mármint úgy vélem, hogy egy teljes elitváltás hozhatna csak érdemi változást a politikába, és erre ez lehetőséget ad. Ugyanis feltételezhetjük, hogy nem ez a két jómadár az egyetlen, akinek a két szép szeméért diplomát, PhD.-t, doktori fokozatot, vagy akárcsak egy nyelvvizsgát is adtak. És igenis elő kell venni minden gyanús papírt, és ügyet, és egyesével meg kell vizsgálni, hogy „mi az igaz, s mi a talmi”. Félek azonban, hogy Gyurcsány és Schmitt „kivégzésével” a társadalom jóllakik, és úgy érzi, elégtételt vett, miközben itt a (talán) vissza nem térő alkalom arra, hogy tiszta víz kerüljön a patkó alakú pohárba.

 Szorul a hurok az LMP népszavazási kezdeményezésével kapcsolatban. A határidő szorít, az aláírások pedig az istennek nem akarnak gyűlni. Odáig fajult a helyzet, hogy meghirdették, a legtöbb aláírást összeszedők között utalványt, és vacsorákat sorsolnak ki. Nem csoda, hogy ekkora az ijedtség bajuszúrék háza táján, sok múlik ugyanis a kezdeményezés sikerességén.

Azt gondolom nem kell magyarázni, hogy a népszavazás még mutatóban sem arról szól, amiről a kérdések. A lényeg az volna, hogy egy sikeres aláírásgyűjtéssel, és ne adjisten egy sikeres népszavazással csúnya sebet ejtenének a kormányerőkön. Továbbá az LMP retorikájában eddig is kiemelt helyen szerepelt, hogy senkivel nem hajlandók összedolgozni, nem ám hogy koalícióba tömörülni, mert rajtuk kívül mindenki korrupt vagy náci. Esetleg mindkettő. Ha ezek ellenére, kvázi önerőből képesek lennének összehozni egy népszavazást, akkor hirtelen a legerősebb ellenzéki pártnak kéne őket kikiáltani, ami nem kis dolog. Így tehát ez egy szimpátiaszavazás lesz, egyrészt arról, hogy szimpatizálok-e az LMP-vel, illetve, hogy szimpatizálok-e a Fidesszel.

 Ha viszont mindez nem sikerül, és a kezdeményezés elbukik, akkor vakarhatják a fejüket Lehetmásék. Hiszen egyértelművé válna, hogy egyrészt a pártnak nincs komoly bázisa, a Fidesz népszerűsége még mindig perdöntő, és különben is: ha valaki egy népszavazáshoz (ahol most például nem az LMP mellett, hanem tágabb értelemben a Fidesz ellen lehet kiállni) nem tud összeszedni kétszázezer aláírást, akkor hogyan fog összeszedni kétszázezer szavazatot a választásokon?! Márpedig a választásokon nem az lesz az egyes választó előtt, hogy aláírom, vagy nem írom alá, hanem lesz 3-4-5-6 alternatíva. A másik probléma, egy esetleges sikertelenség esetén, hogy az LMP a Fidesz módszerét választotta, amikor a népszavazás eszközéhez nyúlt. Azét a Fideszét, akire Schifferék előszeretettel használták a populista jelzőt (teljes joggal, teszem hozzá rögtön). Erre pont a legpopulistább eszközhöz nyúlnak, és ha még össze se jön… Nos, Tokody Tibor öngólja lófasz ahhoz képest.

Érezhető tehát a probléma súlya. Ennek ellenére akárhonnan is nézem, az LMP-nek lapot kellett húznia 19-re, mert ha meg sem próbálja, akkor esélyt sem ad magának arra, hogy kitörjön a jófej kispárt szerepéből, akire 5-6 év múlva már senki se emlékszik. Ráadásul, ha két éve sikerült az öt százalékos parlamenti küszöbnek megfelelni, akkor most miért ne sikerülne ugyanannyi aláírást összegyűjteni, pláne, hogy azóta azért a közhangulat némileg megváltozott? Tiszta sor. Csakhogy, mint arra már fentebb utaltam volt, mégsem gyűlnek a szignók, április 2. a határidő, és még a fele sincs meg. Na de miért?

Hát egyrészt azért, mert több okból is pocsék kérdéseket választottak. Pocsékak a kérdések például azért, mert nehezen érthetők, és nem szimbolikus témákat boncolnak. Hogyaszondja’:

„Egyetért-e Ön azzal, hogy 100 napnál hosszabb próbaidőt munkaviszony esetében ne lehessen kikötni?”

Most komolyan, ki az, aki ezt a kérdést anélkül megérti, hogy utána nézne, egyáltalán miről is van szó? Hát senki. Az átlagember meg nem az az utánanézős fajta. 2008-ban a népszavazáson a három téma a következő volt: vizitdíj, vizitdíj, tandíj. Azok a kérdések sokkal szimbolikusabbak voltak, az utolsó utáni faluban is tudták, miről szavaznak. Ráadásul azért is hatalmas baki az LMP részéről ez a téma, mert ebben a kérdésben a Fidesz speciel tökéletesen az Uniós trendekkel összhangban alkotott törvényt. Holott az EU elleni kakaskodás lehetne a Fidesz Achilles-ina. Aztán haladjunk tovább:

„Egyetért-e Ön azzal, hogy a tankötelezettség továbbra is annak a tanévnek a végéig tartson, amelyben az érintett személy a 18. életévét betöltötte?”

A kérdés amúgy nagyon fontos, csakhogy elsősorban a 18 év alattiakat érinti. Akiknek különös ismertetőjegyük, hogy nem szavazhatnak. És mint már fentebb erről is volt szó, ez egy szimpátiaszavazás, az emberek jelszavakra, szimbólumokra szavaznak, nem pedig valós tartalmakra. Ezzel a kérdés kapcsolatban vetődik fel bennem egy másik kérdés, amit viszont sehogy se tudok megfejteni. Miért nincs egy népszavazási kezdeményezés sem a felsőoktatással kapcsolatban? A fiatalok egyértelműen elfordultak a kormánytól, tüntettek, önszerveződtek, csak eléjük kéne tolni a papírt. Ráadásul az LMP állítólag egy fiatalos párt.

Ami számomra az egész tanulsága, hogy bár rizikós vállalkozás volt belecsapni a népszavazósdiba, de abszolút megvalósítható lett volna, ha kicsit jobban kigondolt kérdésekkel operálnak. Így viszont szerintem el fog bukni a kezdeményezés. Ez önmagában nem jelentene nagy problémát, viszont a nagy lehetőség elszalasztása a párton belül akár káoszt is okozhat, ami megpecsételheti a sorsukat.

U.i.: Én magam nem adtam az aláírásomat a dologhoz, pedig egy ideig kacérkodtam vele. Azért vonzott a gondolat, mert személy szerint a sokpárti parlament híve vagyok, és félő, hogy ha nem jön össze a népszavazás, az LMP két év múlva kiesik. Viszont a fentebb taglalt okokból, és a rossz kérdések miatt mégis eltántorodtam. Ráadásul összességében azt vallom, hogy a népszavazás eszközét csak különleges esetben szabad alkalmazni, mert van egy kormányunk, amit mi szavaztunk meg magunknak (függetlenül attól, hogy az egyes ember kire tette le a voksát), ezáltal ők jogosultak a törvényhozásra, nem szép dolog állandóan beleszólni. Főleg azért nem, mert mint említettem, nem komoly kérdésekről van szó, hanem népszerűségi versenyről. Sokkal tisztességesebb dolog, és legalább annyira célravezető, ha kétszázezer embert kiviszek az utcára tüntetni. És még olcsóbb is.  

 A korábbiakban már részben boncolt témát fogom most is feldolgozni, úgy látszik ez lett a fixa ideám. A dolog alapvetően két részből áll. Az egyik fele, hogy van egy nagy gazdasági visszaesés, olyan, amihez hasonlót élő ember nem látott, maximum, aki aktív volt már 1929-ben. Ezt a válságot kezelni kell. A válságkezelés elméletben annyira nem nehéz dolog, gondolom én, hiszen a szabályozó szereplőknek (nemzeti bankok, nemzeti kormányok, nemzetek feletti szervezetek, stb.) van egy adott eszközkészlete, amivel a gazdasági problémákat kezelni szokás. Ezek működtek legutóbb is, a dotkom válságnál, meg működtek azelőtt is, ezért nincs ok kételkedni abban, hogy most is működnének. Bő két hete volt viszont a hvg.hu-n egy interjú, amiben Jaksity György meglehetősen vészjóslóan nyilatkozott a válság európai vonatkozásában. Nagyjából azt mondta, hogy az eddigi módszerek látványosan nem akarnak működni, de legalábbis erősen kérdéses, hogy az ismert receptek beválnak-e.

A dolog másik fele, hogy a gazdasági válság egy ponton túl politikai válságot is generál. Na, ez a büdösebb hal. Tudniillik az van, hogy a gazdasági válság megoldását elősegítő keserű pirulákat nagyon nehéz lenyomni az istenadta nép torkán. Megpróbálom minél több példán keresztül levezetni, miről is van szó:

1.    Itt van előttem a társadalomtörténet 2. jegyzetem, ami a Magyarországon ’48-’52 között működött keményvonalas szocializmus jelszavai között a következőt mondja: „alapvető ígéret az ’utolérésre’, átmeneti áldozatvállalás, átmeneti bajok”. Nos, én 1990-ben születtem, de amióta tudok olvasni, és megértem a tévét, azóta magam sem hallottam mást szeretett vezéreinktől. Ebből adódóan jogos a feltételezés, hogy mintha az elmúlt 60 évben nem egészen sikerült volna az a bizonyos utolérés. Éppen ezért kérdéses, hogy a csak megszorításokra épülő gazdaságpolitika tud-e működni, politikailag vállalható-e? Főleg annak tekintetében, hogy Jaksity György (aki jobban ért hozzá, mint én, és még a nyilatkozatai is szimpatikusak, úgyhogy hiszek neki) is azt mondta, hogy nem olyan biztos, hogy ez a válság megoldható ezekkel az eszközökkel. Tehát mi van, ha az eredménytelen, ráadásul recessziót generáló népsanyargatást a társadalom egy idő után megelégeli, és „kiszáll tenger fájdalma ellen, s fegyvert ragadva véget vet neki”?

2.    A politika persze azt is csinálhatja, hogy egyszerűen rákeni a gonosz zsidóliberálbolsevikbanktőkére az egész balhét. Ezt Orbán Viktor meglehetősen erősen próbálja sulykolni, elég csak a „spekulánsok Magyarország elleni támadásaira” gondolni. És ha ehhez hozzávesszük a Fidesz „polgári” és „középosztályi” retorikáját, telitalálatnak érzem, mikor G.B. Shaw egyik drámájában Lady Britomart a következőket mondja fiának: „Az csak a polgári középosztály szokása, Stephen, hogy valakit riadt tehetetlenség fogjon el, amikor rájön, hogy gonosz emberek is vannak a világon.”. Persze eszemben sincs feltételezni, hogy Orbán Viktor most tudta volna meg, hogy vannak gonosz emberek is a világon, ez a fajta felelősség-áthárítása ezért is tűnik erőtlennek, és feleslegesnek, főleg mivel semmit nem old meg, legfeljebb átmeneti népszerűséget hoz.

3.    Ha már hazai vizekre tévedtem, érdemes lenne megemlíteni még egy apróságot. Az elmúlt hónapok közbeszédjében elharapódzott a „görögözés”. Értem ezalatt, hogy gyakran hallani, amint látszólag értelmes emberek az euró zóna válsága kapcsán már-már habzó szájjal szidják a görög népet, hogy az lusta, nem akar dolgozni, mindezért viszont felmarkolják a sokezer eurókat, és még korán nyugdíjba is mennek, meg a költségvetési számokon is csaltak gazul. Ráadásul, ezek az ebadták most meg fel vannak háborodva azon, hogy megszorítások jönnek náluk, hát hagyni kéne őket megdögleni ott ahol vannak. Kétségtelen, hogy, mint mindenben, ebben is van némi igazság. De hadd emeljek ki egy pici részletet. Mi magyarok szintén nem szeretünk annyira dolgozni, 8 óránál többet főleg nem. Ezért cserébe a kínai átlagbér sokszorosát kapjuk, szeretnénk nyaralni menni, meg a nyugdíjunkat se akarjuk feladni. Ennek ellenére a kormányzati retorikából természetesnek lehetett venni, hogy Kína finanszírozza majd a mi államadósságunkat. Érdekes.

4.      Ha már Görögországnál tartottunk. Tökéletes példa a politikusi gondolkodás irracionalitására. Ott vagyunk jelenleg, hogy HA a brutális megszorításokat le tudják vezényelni, HA a globális gazdaság megfelelően reagál, akkor, majd 2020-ra görög államadósság lemegy 120%-ra. Olvassuk el ezt még egyszer. Gyakorlatilag arról van szó, hogy a görögök 10 évig vért fognak hányni minden nap, és ha szerencséjük lesz, akkor cserébe 120% lesz csak a GDP arányos államadósság, ami még mindig fenntarthatatlan, tehát további megszorításokat igényel. Most őszintén, hol él az, aki erre fapofával azt mondja, hogy reálisan végrehajtható? Értem én, hogy az Európai Unió számára a görög válság kezelése presztízskérdés, mert ha sikerül valami isteni csoda folytán megmenti hellén testvéreinket, akkor azzal az EU deklarálja politikai erejét, viszont ha nem sikerül, és egy eurózóna tag elhullik, akkor annak „beláthatatlan következményei” lesznek, de nem tudom elhinni, hogy van ember, aki ennek a megvalósíthatóságát komolyan gondolja.

Ha már EU politikusokról szó esett, érdemes a tökénél megfogni a problémát.  Úgy gondolom, hogy 2012-re egyértelművé vált, hogy a politikában a legnagyobb érték az innovációs készség. Az a képesség, hogy egy politikai szereplő képes megújulni, és folyamatosan alkalmazkodni az amúgy egyre gyorsabban változó szituációkhoz. Na ez az a képesség, amit egyáltalán nem látok Európában. Egy ilyen szintű probléma menedzselése kétségkívül korszakos politikust kíván meg, tehát a léc valóban nincs alacsonyan. A válság ráadásul tökéletesen felszínre hozta az EU minden gyengeségét. Egyrészt az egység csak látszólagos. Amíg jól megy a szekér, addig mindenki nagyon barátja mindenkinek, de amint egy másik országért kell áldozatot hozni, mindenki visszakozik, és elkezdi a saját függetlenségét hangsúlyozni. A másik, technikai jellegű probléma, hogy a közös pénzhez nem tartozik közös költségvetés, ami egyértelmű rizikófaktorokat hordoz magában. Ehhez kapcsolódóan jó, ha megemlítjük, hogy néhány napja 25 ország aláírta Brüsszelben a „ Szerződés a gazdasági és monetáris unióbeli stabilitásról, koordinációról és kormányzásról” nevű papírt. Ebben lényegében azt vállalták a felek, hogy nem költenek többet a bevételeknél. Ez persze csak az eurót használó országokra vonatkozik, ellenben az összes aláíró között egyetlen olyan ország volt csak, akik ezt a legutóbbi évben betartották, ők viszont svéd koronával fizetnek. Újabb remek példa arra, mennyire korlátolt az Unió politikai elitje. Van egy másik dolog is. Mióta tagállam lettünk, borzalmas mennyiségű pénzt vettünk ki a közös kasszából a számtalan pályázat során. 2004 és 2009 között konkrétan nettó 2100 milliárd forintot. Ebből persze rengeteg minden épült és szépült, de jó, ha az árnyoldalakra is vetünk egy pillantást. Csak egy példa: Kisbajom községe EU-s pályázatból épített díszhidat, illetve nyilvános vécét. Nem azért, mert erre volt csak szükségük, hanem mert erre lehetett pályázni. Csak elméleti szinten gondoljunk bele: ebből a 2100 milliárdból fel lehetett volna számolni itthon a szegénységet. Képzeljük el, hogy 2012-ben Magyarországon nem létezik szegénység… Számomra egyrészt elkeserítő ez a fajta dilettantizmus, másrészről nagyon izgat a kérdés, vajon lesz-e EU 2.0, és ha lesz, akkor milyen lesz?

Különösebben nem akartam ezzel az üggyel foglalkozni, de ma délután szöget ütött a fejembe egy felismerés, ami mégiscsak arra késztetett, hogy egy kicsit elgondolkodjak a történeten. Ugyanis az egyöntetű felháborodáson és azon túl, hogy az internet már megszokott módon azonnal cafatokra szedi a képviselőt, van egy másik aspektusa is a dolognak. Mégpedig az, hogy valójában Zsiga Marcell a baromi nagy áldozat a sztoriban (a történelmi hűség kedvéért megjegyzem, hogy sajnálni azért nem kell… ).

Nézzük meg közelebbről az úriembert. 2005-ben szerezte jogi diplomáját, tehát kb. 30-31 éves, fiatal, feltörekvő politikus. Mivel 2006-tól miskolci önkormányzati képviselőként dolgozott, ezért joggal feltételezhető, hogy soha nem volt igazi munkája (mármint tetszik érteni, ahol dolgozni is kell). Első ízben országgyűlési képviselő, ezért korántsem nevezhető biztosnak a helye, főleg nem annak fényében, hogy a következő parlamentben már 186 képviselői hellyel lesz kevesebb (attól persze nem félek, hogy ebből következően akár egy képviselő is az éhhalál szélére sodródna…), szóval valószínűleg nagy odafenn a tolakodás a megmaradó helyekért. Értelemszerű, hogy Zsiga Marcellnak fontos, hogy jól viselkedjen.

Ez eddig nem is ment rosszul, de egyszer csak beüt a ménkű. Matolcsy György megmondja a tutit. Ezzel persze ő nem kerül bajba, tudjuk jól, hogy az se volt gáz, amikor jelöletlen koordinátarendszerekből jósolt. Hiába rebesgették még kormány közelinek mondott közgazdászok is a leváltását, Orbán maga vette védelmébe, és állt ki mellette több ízben is. Nos ebben a szituációban szögezik Zsiga Marcellnek az ominózus kérdést. Szerintem jól látható, így már közel sem annyira magabiztos az ember fia arról, hogy mi is a jó válasz. Ugyanis ez egy roppant stresszes szituáció, aki végighallgatta az egész „sajtótájékoztatót”, az tudja, hogy alapvetően nem is ez volt a téma, így vélhetően váratlanul érte a képviselőt a kérdés.

Nézzük az alternatívákat:

1. Szembe megy Matolcsy kijelentésével, és megmondja, hogy nem lehet megélni, 47.000 forintból. Mint fentebb szó volt róla, ezzel az egyik legerősebb kormánytaggal szállna szembe, egyenlő a politikai öngyilkossággal.
2. Megerősíti a gazdasági miniszter álláspontját, ezzel persze bohócot csinál magából, de legalább a Fideszen belül nem járatja le magát. Kifelé ettől még ez politikai öngyilkosság.
3. Elszalad. Megtehette volna, hogy gyorsan elmormolja, hogy dolga van, félrelök két újságírót, és elmegy. Volt már erre példa, Pokorni Zoltán, mikor kellemetlen kérdéseket kapott, egyszerűen faképnél hagyta Kálmán Olgát. Ráadásul ő egy fokkal nagyobb formátumú politikus, mint Zsiga Marcell, mégse tudta kezelni a számonkérést. A fiatal képviselő valószínűleg egyrészt sarokba szorítva érezte magát, és nem mert menekülni, másrészt fel sem merült benne, hiszen ritkán kap ő nagy nyilvánosságot, ki kell használni az ilyen alkalmakat. Főleg úgy, hogy eredetileg az éhségmenetről volt szó, hazai pálya, lehet szidni a szocikat.
4. És végül, álljon itt az én javaslatom (utólag persze kurvaokos az ember). Zsiga Marcell próbált kitérő választ adni, ami nem sikerült, hiszen az újságíró hölgy másodszor is konkrétan visszakérdezett. A szerintem helyes válasz a következő lett volna: „Ne haragudjon, jogász vagyok, ez nem az én kompetenciám.” Azt hiszem ez elég korrekt lett volna, nincs benne semmi kivetnivaló, és politikai kockázatot sem hordoz.

Nagyon röviden csak arra próbáltam utalni, hogy a képviselő nem volt olyan egyszerű helyzetben, mint az elsőre tűnik, és nem vagyok biztos abban, hogy nyolc-tíz politikusnál több van ebben az országban, aki presztízsveszteség nélkül ki tudta volna magát vágni a helyzetből. Zsiga Marcell nincs köztük. 

 Valentin nap van, és a barátnőm jön át hozzám ma este. Kettőnk története közelről sem idilli, mondjuk úgy: hullámvölgyekkel erősen terhelt. Épp ezért, gondoltam meglepem, és készítek neki vacsorát. Na most én főzni nem tudok, viszont szerencsémre a lány él-hal a sajtokért, ezért némi anyagi ráfordítással könnyen a kedvében tudok járni. Lesz persze gyertya is, meg ajándék, és kivételesen félreteszem a leendő apóssal kapcsolatos szarkazmusomat is. Úgy fogok viselkedni, ahogy ilyenkor illik.

Még mielőtt megijedne a nyájas olvasó, nem fogom részletezni az este további kimenetelét, valójában a hangsúly az előző bekezdés utolsó tagmondatán van: ahogy ilyenkor illik. Illem és erkölcs tekintetében ezer féle témában lehet megnyilatkozni (nem illik például liftbe fingani, ugyebár), itt viszont most politikáról lesz szó. Gondolom az olvasó most a szívéhez kap, és felteszi a kérdést, hogy mégis hol volt a félkegyelmű szerző az elmúlt usque 600 évben, amikor a tudomány hermetikusan elzárta egymástól a politika és az erkölcs kifejezéseket. Nos én ezzel természetesen tisztában vagyok, viszont két dolgot érdemes megfontolni: egyrészt, a 16. század előtt is létezett politikai filozófia, másrészt, ahogy mondani szokás, nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani. Tehát bár az erkölcs talán nem lételeme a politikának, az erkölcs látszatára kényesen oda illene figyelni.

Kezdjük az elsővel: Hippói Szent Ágoston szerint például, bár az uralkodói hatalom megkérdőjelezhetetlen, a királynak is erényesnek kell lennie, és bizonyos erkölcsi kritériumokhoz tartania kell magát. És nagyjából ugyanezt mondaná minden más gondolkodó is, mondjuk Boethiustól Machiavelliig. Ahogy mondani szokták, ennyi ember nem tévedhet, tehát valamiféle köteléknek kell lennie illem-szokás-erkölcs és politika között. Ugorjunk egy nagyot, például a jelenbe, de legalábbis vegyük górcső alá mondjuk az utóbbi tíz évet. Nyilván a tágabb értelemben vett aktuálpolitikát filozófia szempontból vizsgálni némileg mulatságos volna, ezért nem is ez a cél. Mint fentebb megállapítottuk, a választók szükségét érzik annak, hogy az általuk megválasztott politikus erkölcsösnek tűnjön, a megbízhatóság látszatát keltse. Most nagylelkűen átsiklanék a korrupciós ügyek, nokiás dobozok, kéz alatt átcsúszó papírborítékok halmazán, mert úgy vélem, pitiáner dolog lenne kósza százmilliókat számon kérni szeretett vezetőinken. Érdemes viszont a parlamenti felszólalásokat megnézni, mert nagy szerencsénkre ma már a szó sem száll el, így bőven mazsolázhatunk az elmúlt évek terméséből. Antall József legendássá vált replikája, a „tetszettek volna forradalmat csinálni” a mostani hozzászólásokhoz képest kimért és elegáns válasz volt. Néhány évvel később Bogdán Emil, volt MIÉP alelnök szerint már „termeszek rágták a nemzetet”, és a Gyurcsány Ferenc korai miniszterelnöksége alatt felvillantott „Come back Medgyessy” táblák sem szerepelnek a jó modor tankönyv első oldalán. De az legalább vicces volt. Persze a harmadik Magyar Köztársaság csecsemőkorában még nem ismerték a pr-t, és valószínűleg kevés párt alkalmazott kommunikációra szakosodott szakembereket. Így bár voltak durva megszólalások, például amikor a volt SZDSZ elnök, Kis János, miközben a Kossuth-címer mellett érvelt „svájcisapkás motívumot” vett észre a koronás címerben[i]. És persze bűn volna megfeledkezni szeretett Torgyán apánkról, aki majdnem minden nap felállt a parlamentben, és elmondta, hogy „Horn Gyula mondjon le!”. De ennek az egész ezredforduló előtti politikának volt valami gyermekded bája, az ember úgy érezte, hogy nem akar itt igazán senki senkit bántani, csak épp némely hozzászóló kicsit faragatlan. Mára ez teljesen eltűnt, az egyéni mellényúlást a vérprofizmus váltotta fel, mondhatnánk, ha logikusan gondolkodnánk. Miért van az embernek mégis az az érzése, hogy a jelenlegi kormánypártban olykor a vezető politikusok sem gondolják végig, mit jelent, amit mondanak? Miért van az embernek az az érzése, hogy ezek a remek legények már-már direkt vágják maguk alatt a fát?

Alaphelyzet a következő: hivatalba lép a kormány, az ország a tönk szélén egyensúlyoz, de az előd komoly és szakmai politikájának köszönhetően stabil helyzetben a gazdaság. A hatalom gyakorlatilag korlátlan, és a helyzet annyira rossz, hogy még a társadalom is belátja, szükség van strukturális átalakításokra, amik következtében (legalábbis rövid távon) kevesebb pénz marad a háztartásoknál, tehát hogy olcsó retorikával éljek: fájni fog. Az amerikai sport terminológia erre a „win-win situation” kifejezést használja, magyarul csak jól lehet kijönni belőle. A kárpát-medence törzsfőnökének viszont ez sem sikerült, úgy látszik. De ne szaladjunk ennyire előre. Azt mindenki látja, hogy a kormány előszeretettel veszi kölcsön a dualizmus és Horthy-rendszer alakjainak neveit, jogosnak tűnhet tehát, hogy megnézzük, mit tettek elődeik az 1928-ban induló válság idején. Az összeomlás idején receptre felírt kormányváltás után az új miniszterelnök, Károlyi Gyula, hogy mutassa, a válságot mindenki megsínyli, üzemen kívül helyeztette az állami autókat, megszűntették a miniszterek védelmét biztosító rendőri erőket, és Károlyi nagyrészt maga fizette a hivatalával járó reprezentációs költségeket.[ii] Ez persze önmagában nem mentette meg őt a gyors leváltástól. Ezzel szemben, tucatjával lehetne az elmúlt bő másfél évből sorolni a példákat arra, hogy milyen otromba módon szólták el magukat kormánypárti politikusok. Idézhetnénk, hogy „aki szegény, maga tehet róla”, vagy a legújabbat, miszerint 47.000 Jó Magyar Forintból tisztességesen meg lehet élni. És most naphosszat lehetne sorolni az aranyköpéseket, de erre semmi szükség. A tendencia ugyanis jól látható: a regnáló politikai elit nincs tisztában hatalmának véges mivoltával. Ha általánosságban nézzük, szembetűnő a kormányzati kommunikáció gyengesége. A Fideszt nagyon sok esetben saját maga hozza zavarba. Nézzünk erre is egy példát. Mint már volt róla szól, kormányváltáskor a gazdaság relatíve konszolidált helyzetben volt, úgy lehetett volna leülni akár az Unióval, akár az IMF-fel tárgyalni, hogy még beleszólásunk is lett volna abba, mit írunk alá. Ezt a láthatóan jó helyzetet a kormány úgy értékelte, hogy ki lehet jelenteni, hogy semmi szükségünk az IMF-re. Kapitális hiba. Mert a cél helyes, valóban fontos egy ország számára az önálló mozgástér (amit a késői Gyurcsány-, majd Bajnai kabinet nem pont így gondolt, és röhögve írták alá a megállapodást a Valutaalappal). De egy ilyen feszült és labilis helyzetben ennyire a végletek között csapongóan gondolkodni Róbert Gidai gyermetegség. Aztán most lehet magyarázni, hogy mi mindig is Eurázsiával harcoltunk. Ráadásul nem elég, hogy kommunikáció szempontjából a kormány külföld és belföld között erős ’kettős könyveléssel’ dolgozik, de a nagy szavak harcába beszállt az Unió is, és már rég nem arról szól a vita, hogy valójában az Alaptörvény most jó-e, vagy sem, hanem egyszerűen arról, hogy kinek van nagyobb pöcse.

Hogy Horst Fuchs szavaival éljek: és ez még mind semmi! Ugyanis lényeg nem az, hogy egy adott kormány (focis hasonlattal, ha már itt tartunk): nagy mellénnyel indul, és csúnya zakót kap, mert volt már erre példa. A lényeg pont az, hogy a harmadik Magyar Köztársaság elmúlt huszonegy évében nagyjából minden kormány hasonlóan hülyének nézte az egységsugarú választópolgárt. Mert megtehette, és ez kényelmes volt neki. De hát hol sikkadt el az a rendszerváltó lendület?! Hová lett a valódi demokratikus valódi jogállam eszméje, ahol a tudatosan gondolkodó Polgár nagyontudatosan dönt a nagyondemokráciában?! tehetjük fel joggal a kérdést. Történt ugyanis, hogy a kezdetben lelkes rendszerváltó (vagy rendszerváltoztató) erők kihagytak egy fontos porszemet a logikából, ami később ennek a puha kétpártrendszernek az alapja lett. Mégpedig az, hogy egészen eddig a szavazók döntő többségét azok adták, akik legalább húsz, de inkább harminc évesek voltak a rendszerváltozás idején. Ennek fényében abszolút a szocializmusban nőttek fel és szocializálódtak, jellemfejlődésük a nyolcvanas évek végére már gyakorlatilag teljesen lezárult, tehát halvány lila fogalmuk sem volt arról, hogy hogyan kell viselkedni egy szabad országban, hogy mit jelent az, hogy az egyénnek szabad politikai választási lehetősége van. Ezért nem volt soha szükség arra, hogy érdemben a választókhoz szóljanak, vagy egyáltalán vigyázzanak arra, hogy mit mondanak, mert nem számított. Nem véletlen, hogy 2010-ben, nyolc év katasztrofális kormányzás után, az MSZP még mindig derekasan tudott szerepelni a választásokon, holott az úgynevezett „programjukkal” tökéletesen bebizonyították, hogy annyit tanultak a kormányzásuk hibáiból, mint az én dédmamám, pedig ő ’94-ben meghalt szegényem. Könnyedén belátható, hogy a Fidesz jelenlegi vesszőfutása nem egyedi, ebben a helyzetben az MSZP pontosan ilyen ostoba lenne, csak mondjuk más hibákat követnének el. Az idő megérett a 180° fokos fordulatra, hiszen felnőtt egy generáció, ami már szeretne érdemben dönteni a sorsáról, hajlandó kiállni magáért, és képes kérdéseket feltenni. Ennek egyelőre csak a szárnypróbálgatásait láthatjuk mind pártpolitikai, mind civil oldalon.

A kérdés, ami ezek után megfogalmazódik szerény személyemben, hogy van-e olyan politikai erő, illetve várható-e, olyan politikai erő felbukkanása a magyar palettán, ami az érett, modern és szakmai politizálást előtérbe helyezi, és csak a háttérben lopja magát hülyére? Illetve, ha van/lesz ilyen, akkor hogyan fog lezajlani az őrségváltás? Vajon mennyi, és milyen csontvázak fognak kihullni a szekrényekből? És ezzel összefüggésben, vajon elkerülhetetlen-e a leendő múlttal való szembenézés?

Január közepe van, hősünk a hegyek közt áll, és keresi: merre tovább. Hősünk igazi vezéralkat, csatázni akar, és nyerni.  Ezért van most Miskolcon is, az avasi lakótelepen. Igaz, hogy hadseregének zászlaja új, és tábornokainak egy része is kicserélődött, de ő maga a régi. A mi Ferink bizony nem változik. De talán most maga Feri sem haragszik meg, ha nem vele foglalkozunk, sokkal inkább azzal a problémával, amivel ő is, és amúgy a magyar politikában mindenki szembenézni kényszerül. Machiavelli óta tudjuk, a politikus célja kettős: hatalmat szerezni, és azt a bizonyos hatalmat megtartani, lehetőség szerint minél tovább. Ebben a mi Ferink mindenkit lekörözött a magyar politikatörténet rendszerváltozás óta íródó történetében. Viszont történt-történik valami aggasztó, ami mind Feri mind vetélytársai homlokát komoly mértékű gyöngyözésre sarkallja.

A magyar társadalom egyedülálló képződmény, ami természeténél fogva állandó változásban van. Egyedülálló, mert a megkésett ipari-kapitalista átalakulás okán egyfajta torlódott szerkezet jött létre, amiben a nemesi minták éppúgy jelen voltak, mint a kapitalista vonal. Ez a megkésett fejlődés újabb gellert kapott a szocializmus időszakában, amiben nem tűntek el a feudális elemek, viszont sikerült létrehozni egy amúgy totálisan fenntarthatatlan államszocialista struktúrát, és mindezt ráhúzni a már alaphangon is gondterhelt társadalomra. Ennek köszönhetően számos szociológiai tanulmány már 2009 előtt kimutatta, hogy Magyarországon tulajdonképpen nincs, a szó eredeti értelmében vett „középosztály” (bár a politikai kommunikáció művelői ezeket a tanulmányokat jóindulatúan elkerülik, ugyebár).  És most érkeztünk el a jelenbe, amikor az ’elmúltistentudjahányév’ felelőtlen kormányzása, a polgárok felelőtlen eladósodása, és még ki tudja hány tényező egy új rétegnek adott életet. Megszületett a modern, brand new: csinovnyik. Szociológiailag az alsó társadalmi osztály középső és felső részét értem ez alatt, ami eddig is a magyar társadalom legnagyobb részét adta. Emberek százezrei, akiknek hűvös örökké való dolgok közt muszáj őgyelegniük (hogy a remek költőt idézzük), van köztük tanár, egyetemi hallgató, ügyvéd, és rakodó munkás is. Családos, és egyedülálló egyaránt.  Ahhoz, hogy éhen haljanak, túl sokat keresnek, ahhoz, hogy éljenek, túl keveset. Sorsuk a kilátástalanság mintapéldája, hogy Hrabal-t a helyzethez igazítsuk: nem lenne érdemes kijózanodniuk.
Ez persze önmagában is tragédia, egy generáció tragédiája. Adódik viszont a kérdés, hogy mégis mi a kecske szarváért érdekelné ez a mi Ferinket, meg úgy általában a tágabb értelemben vett politikát. Hiszen mint fentebb mondtuk, Machiavelli már 1513 őszén papírra vetette, hogy a jó politikus annyit törődik a népével, amennyi ahhoz kell, hogy hatalmat szerezzen, egy centivel se többet. Nohát pont ez az, ugyanis manapság a politika eszköztára jóval kifinomultabb, mint egykoron volt, most már nem lehet csak úgy fejeket lecsapdosni kedvünk szerint. Ennek megfelelően az egységsugarú választópolgárral négyévente el kell hitetni, hogy itt bizony Kánaán lesz, a jobbik fajtából. És itt érünk el a problémánk tövéig: Ugyanis ez a csinovnyik nem akar szavazni. Nem hogy Ferire nem akar szavazni, hanem senkire se. Kiábrándult a politikából. Ez persze nem csak úgy ripsz-ropsz történt, mint egy kisdoktori megírása, hanem hosszú évek folyamatainak eredménye. Eddig se akart igazán senki sem szavazni valakire, valaki ellen viszont mindig lehetett. No de mi történik, ha mindenki ellen akarunk szavazni? És pontosan ez most a kérdés, ami hősünk kedélyeit borzolja. A magyar politikai marketingnek esze ágában sem volt eddig meggyőzni a választót arról, hogy az ő pártja jobb. A cél az volt, hogy a másik pártja legyen rosszabb. Ennek most vége, ezt érzi Feri is. És felettébb mulatságos elképzelni, amikor a Magyar Szocialista Pártban, vagy a Demokratikus Koalícióban felteszik a kérdést: „Hogyan legyünk népszerűek?”. De persze annak ellenére, hogy idáig hallatszik, ahogy az agykerekek csattognak a kétnapos pogácsa és a fél literes ásványvizes palackok felett, óva inteném a párt tagjait, hogy lapáttal tömjék magukba a xanaxot: van még idő a választásokig, nem kell aggódni. Még. A probléma ettől függetlenül égető persze, hiszen olyasmiben kéne nagyot alkotni, amit eddig egyik politikai erő sem próbált.

            A kérdés tehát adott: Hogyan lehet a politikától végleg elfordulni látszó tömegeket megszólítani, és ki lehet erre képes? A jelenlegi tágabb politikai palettán lévő alakulatok közül a Fidesz van a legkényelmesebb helyzetben. A kezében a hatalom (nem is akármekkora), így tehát neki nem megszerezni, hanem megtartani kell azt, következésképp a többieknek kell elvenniük tőle. Magyarán látszólag a Fidesz van legkevésbé gondban. Fontos viszont megjegyezni, hogy jelenleg mindegyik mérvadó közvélemény-kutatónál nagyjából olyan népszerűek, mint Feriék voltak 2008-ban. Ezen pedig semmilyen békemenet nem segít.

Mi a helyzet a pálya másik oldalán? Az MSZP úgy tűnik, nem képes levonni a konzekvenciákat 8 éves kormányzásából. 2010-ben inkább óvodás civakodással múlatták az időt, ezzel vesztegetve el a választások adta lehetőséget arra, hogy tiszta vízzel teljen meg az a bizonyos pohár. A vereséget borítékolni lehetett, nyugodtan megtehették volna, hogy végleg szakítanak a populizmussal, meghatározzák a párt pontos profilját, és így 2014-ben már komoly esélyesként indulhattak volna. Ehelyett az elnök Mesterházy Attila lett, az MSZP pedig maradt olyan, mint mindig is volt: lassú, puha, és elnéző (ez a három jelző egyébként szerintem az Európai Unióra is áll, ami a mostani MSZP-t nézve, nem túl jó előjel).

Rajtuk kívül van nekünk egy Jobbikunk is. Vona Gábor pártja azzal lett gyorsan nagyon népszerű, hogy a társadalom (és főleg a politika) által tabuként kezelt kérdéseket, főleg a cigánykérdést gyakran és hangosan hánytorgatta fel. Mivel a cigányok helyzete a következő években nem fog megoldódni, sőt, az eddigi kormányzó pártok látványosan nem merészkedtek túl a homályba szórt milliárdokon, és a nagyon megható plakátokon, tehát érdemi megoldástól továbbra sem kell félni. Így ez a kérdés egy jó darabig biztos tábort szerez Zászlóégető Gáboréknak, viszont mint már fentebb említettem, a politika eszköztára az elmúlt évszázadokban kifinomultabb lett, és aki ezeket a szempontokat nem tartja szem előtt, skatulyába kerül: a populista radikalizmus szerzi a legtöbb hívet a Jobbiknak, viszont pont ez az, ami meggátolja, hogy érdemi nagypárt legyenek.

Meg volnánk tehát lőve, ha csak erre a két ellenzéki politikai erőre kéne hagyatkoznunk, de szerencsére vannak, akik szerint Lehet Más a Politika. Az LMP viszont, mindamellett, hogy meg volt a lehetőségük arra, hogy Magyarország első sikeres zöldpártja legyenek, inkább szétesőben van. Schiffer András kivételével a párt nagy része pontosan olyan puha, mint az MSZP, ráadásul annyira nincs vidéken bázisuk, hogy szédülnek, ha ki kell lépni Budapestről. De persze a helyzet nem reménytelen, mint már fentebb szó volt róla, rengeteg idő van még, és az LMP nagyon nagy előnye, hogy tagjai „tiszták”, nem kerültek botrányokba, és állítólag mindegyikük maga írta a szakdolgozatát. Így tehát, 2014 nagy nyertesei lehetnek, ha sikerül olyan hajrát bemutatniuk, mint 2010-ben. 

Illetve, ha a mi Ferink nem robbant. Az újonnan színre lépett Demokratikus Koalíció nem pepecsel ugyanis. Feri avasra költözik, Feri beszédet tart, Feri hokimeccsre megy, Feri Bokros Lajossal vizitdíjról beszél. Feri is everywhere, ahogy a művelt orosz mondaná. És pontosan ez a DK legnagyobb gondja: ugyanis, bár Ferit (majdnem) mindenki szereti, néminemű vaj az ő füle mögött is adódik, ha a jelenlegi gazdasági-pénzügyi-társadalmi helyzet elmúlt 10 évben működött felelőseit nézzük. Hősünk az a DK-nak, ami a radikalizmus a Jobbiknak. Bázist teremt, de közben elveszi a lehetőséget a választási győzelemtől. Egyelőre legalábbis.

Egy pártról még nem volt szó. Az MDF utódja, ami most JESZ néven fut (Jólét, Lenina Huxley hadnagy!, ahogy Sylvester Stallone 1993-as Pusztítójában a már akkor nagyon szemrevaló Sandra Bullock-nak mondták). Ők egyelőre Bokros Lajost próbálják (inkább kevesebb, mint több) sikerrel lejáratni, illetve nem túl nagy tömegeket vonzó, elsősorban fiatalokat megcélzó rendezvényeket szervezni. Ez viszont nem hülyeség, a JESZ retorikában és képi megjelenésben is próbál fiatalosnak tűnni, a párt viszont egyelőre híján van egy vezető politikusnak, így bár a potenciál meg van bennük arra, hogy a következő választásokon átvegyék az LMP helyét, rengeteg a kérdőjel körülöttük. A legnagyobb problémájuk az lesz, hogy megkülönböztessék magukat a már említett zöldpárttól, hiszen mindkét formáció célja az volna, hogy magát elhatárolja a regnáló politikai elittől.

Láthatjuk, hogy főleg az LMP és a JESZ lehet arra képes, hogy az értekezésünk tárgyát képező réteget az urnákhoz vonszolja, a Fidesz, bár szavazói felét elvesztette, még mindig kényelmes helyzetben van, az MSZP szépen lassan elolvad, mint hideg estéken a téli fagyi a szájban, a Jobbik pedig kitölti azt a maximális teret, ami a radikalizmus számára adott jelenleg. Hogy mi lesz két év múlva, hát azt a fene se tudja. Én viszont az olvasót nyugtatnám elsősorban: dőljünk hátra, töltsünk egy italt, és nézzük tovább a cirkuszt!